Élményolvasó – Debreczeni József: Hideg krematórium
Egy igazán különös mű, már csak hányattatása okán is. A Brunner József néven 1905-ben Budapesten született Debreczenit felnőtt férfiként, szabadkai újságíróként deportálták Auschwitzba, de ott a gázkamra helyett kényszermunkára küldték tovább sziléziai lágerekbe.
A kínokat túlélve 1945 után Belgrádba költözött, a pokoljárásról szóló naplóregénye 1950-ben (majd újra 1975-ben) jelent meg a titói Jugoszláviában, aztán viszont kallódott, mígnem most irodalmi világszenzációvá emelkedve került újra elő.
Elég sok holokauszt-beszámolót, regényt, írást olvastam életemben, Debreczeni könyve az igazán erősek közé tartozik, hatását elsősorban aprólékos megfigyelései és pontos zsurnaliszta nyelve adja.
Az éles szemű elszenvedő, az elembertelenedés áldozata írásában végig a lényegre koncentrál, bemutatva, hogyan pusztítják el az embert az élőlényekben a fertelmes infernó körülményei, milyen hátborzongatóan hatásosan működik a rabszolgák közt rabszolgáknak kiporciózott hatalom-fejadag, hogyan választódik ki emberi minőség szempontjából a táborok rab-elitje, mik a túlélési esélyek szerencsén túli összetevői.
Irodalmi erejű tanúvallomás ez a kötet a Gonosz tombolásáról, s annak mélyen emberi okairól, jelenségeiről. Hideglelős beszámoló egy fanatizmusra fogható európai kultúrnép ideológiát precíz gépezetté alakító hajlamairól, mellyel autógyár, papírgyár, halálgyár egyként tökéletes hatékonysággal működtethető.
De leginkább a védtelen ember krónikája, a túlélés végtelenül abszurd és fájdalmas története. A Hideg krematórium kényelmetlenül fontos alkotás.
A mű 2024-ben tizenöt nyelven válik elérhetővé, hogy méltó helyet foglalhasson el a holokausztirodalom nagy művei között. A könyv egy rövid részlete:
A félájultan imbolygó tömeg oda sem pillant, de a baljóslatú búcsúzómondat ott zeng még bennem, amikor messze kívül a vasútállomáson, az egyik rendezővágányon megpillantom szerelvényünket. A DR jelzésű kocsik a kísérő német tábori csendőrszakasznál is németebb németséggel beszélnek. Mégis elhurcolás vár ránk. Jobb esetben: gázkamra. Rosszabbikban: állati robot, erőfogytáig.
Lám, pedig hogy lesajnáltuk nyolc társunkat, aki öngyilkos lett, amikor megjött az indulási parancs, és nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar tábor nem egyéb, mint átmeneti gyűjtőhely. Amíg abban a hitben tengődhettünk, hogy itt tartanak, vagy más magyarországi helyre vezényelnek, mégiscsak elviselhetőbb volt az egész. Topolya, Bácska…! Ez az ismerős fogalmi kettősség, ez a gondolat valahogyan elűzte a teljes reménytelenség rémét. Topolya még egy darab volt az otthonból.
Reményt kereső tekintetünk előtt a magyar rendőrök derékszíján még ott villogott a kétes, ám még mindig nem teljesen trónja fosztott, négy számjegyű „magyar királyi” személybiztonság. Ismerős táj szalmaszálaiba kapaszkodtunk, reménykedhettünk, hogy nem vagyunk egészen kívül a törvényen. A magyar náci lehet éppen olyan kegyetlen, mint a német. Lehet ugyanolyan elszánt is, de találékonysága – így éreztük – még nem ferdült a gázkamrák szadizmusáig.
