A japán halálversek (辞世, jisei) írói zen-szerzetesek, haiku-költők és szamurájok voltak, akik életük utolsó gondolatait fogalmazták meg búcsúverseikben. TORIDORI címmel láthattok egy előadást ezekből a versekből a Marczibányi Téri Művelődési Központban Bocsi Eszter, Kristóf Márton és Márkos Albert előadásában 22-én 11 órától. Márkos Albert válaszolt a kérdéseinkre.
Mi szólított meg a japán halálversekben, hogy ebből mozgással, hangokkal kísért előadást “kell” létrehozni?
A kilencvenes években jártam a Buddhista Főiskolára, ott láttam egy halálversgyűjteményt, elkezdtem olvasgatni és egyfolytában megjelentek képek, történetek. Már akkor szeget ütött a fejembe, hogy ezeket színpadra „kell” vinni.
Aztán egyszer egy zen-ülésen megtapasztaltam az ürességet, azt a fajtát, amiről Nágárdzsuna beszélt; maga az üresség is üres. Nem nagyon lehet szavakkal, fogalmakkal leírni azt, amit az ember egyszercsak megtapasztal a saját bőrén, amit évek óta tanul a létről és nemlétről és a lét-nemlét nemlétéről, stb. Ezért aztán – ha szavakkal nem megy – zenével, képekkel próbálom leírni.
Úgy tűnik, hangsúlyosan szerepelnek az előadásban a madarak, a madár szimbolikája. A Toridori azt jelenti: mindenféle madarak. Miért?
Nem volt se tudatos, se szándékos, hogy madaras szövegeket válasszunk, így alakult. Aztán amikor egyszercsak észrevettük, hogy egy kivételével mindegyikben van madár, s amelyikben nem madár van, abban bogár, akkor elkezdtünk foglalkozni a madaras szimbolikával, hanggal, mozgással.
Ahogy mondod, az előadást mozgás és tánc is kiegészíti. Ehhez a témához milyen koreográfia passzol?
Ahogy azt ellestem Szkipétől (Nagy József koreográfus – a szerk.), úgy dolgoztunk. Ez nem azt jelenti, hogy Szkipét utánoztuk.
Szöveg hogy alakuljon át zenévé és tánccá?
Hogy keressünk mozgáselemeket? Hogy kerüljük el, hogy szájbarágós legyen valami, de mégis olvasható? Hogy használjuk a súlypontokat? Hogy ellenpontozzunk? Hogy kössünk? Hogy váltsunk? Hogy alakítsuk az íveket? Mikor minek legyen prioritása? Hogy használjuk a közhelyeket? stb.
Az előadás hossza 45 perc. Ez hogyan alakult ki? Azt gondolom, ha valaki belehelyezkedik ebbe a világba, akkor talán messzebb is vihető. Vagy így kompakt?
Az előadás úgy negyvenöt perces, hogy az elején van egy ötperces nyitány, ami része is az előadásnak és nem is. Pont úgy, mint egy operában, legyen az Monteverdi, Mozart vagy Eötvös.
Azért játsszuk délelőtt, mert ilyenkor a legerősebb a fény, ami az ablakokon bejön. Nem használunk semmiféle lámpát.
Mit visz haza a néző ebből az előadásból?
Ha akarja, hazaviszi a papírt, amire rá vannak írva azok a szövegek, amiket feldolgoztunk. És lehet, hogy valamiféle önismeretet is, mert az előadás nem kápráztat el, nem özönlik a sok információ. Van idő gondolkozni, asszociálni, érezni, unatkozni.
Ha valakiben intenzív érdeklődés ébred a műfaj iránt, mit ajánlasz, merre tovább?
Az improvizatív zene felé.
Említetted nekem, hogy másik két előadásban is szerepelsz. Mik ezek?
Ma (20-án volt) lesz Kukovecz Ákossal és velem a Labirintus című előadás, ami Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének egy színészre és egy zenészre adaptált változata. Holnap Atlasz Barnabással, Németh Áronnal, Zöldi Ákossal játszom Sławomir Mrożek – Strip-Tease című darabjából készült élőadásunkat.
Holnapután (22-én) lesz a TORIDORI, azután A hosszú élet titka a 6színben, és az év utolsó fellépése nekem Kozma Veronikával, Kukovecz Ákossal, Lukács Ádámmal, Urbán Kristóffal a WORDS & MUSIC decemberi eseménye, Gróf Székely László: Végső vagy utolsó trombita szó a Nyitott Műhelyben.
„Nekem kiált a
holló a sötét földről
e fagyos reggel?”
(Shukabo verse, fordította Somogyvári Zsolt)
