Amikor rajzoltam Gyurit, nem „Petri-rajzot” rajzoltam, hanem az az együttlétünkhöz tartozott, mint a vers-felolvasások, a szenvedélyes csapongó beszélgetések, az ivás – meséli Forgách András író a vele készült nagyinterjúban, amit a FORGÁCH ANDRÁS ÚJ PETRI-RAJZOK című, Nyitott Műhelyben látható, és a Litera által szervezett kiállítás kapcsán készítettünk vele.
– Milyen kapcsolatod volt Petri Györggyel életében?
Forgách András: Egyetemista koromban határoztam el, hogy okvetlenül meg kell ismerkednem Petri Györggyel. Pedig még azt se tudtam, hogy költő. Csak azt, hogy egy okos ember. És azt se tudtam, hogy egy ideig, kamaszkoromban egy házban laktunk. Csak a focizás szüneteiben figyeltünk föl erre a fura alakra, aki pár hónapig a szemközti lépcsőházban lakott és nem hasonlított senki más emberfiára. Ő akkor húsz éves volt, én tizenegy. Talán ez az öntudatlan emlék is közrejátszott abban a hipnotikus hatásban, amit 1974-ben, a Kígyó utcai Mézes Mackó előtt Petri alakja rám gyakorolt, mikor valaki rámutatott a fiatal férfira, aki a Felszabadulás téren egy ismerősét föltette a 7-es buszra: “Na, ott egy okos ember!” Engem ez az okos ember érdekelt. Nem a költő. Kerestem az okos embereket. Az egyetemen Bódy Gáborral peripatetikus barátságba keveredtem, egy filmjében játszottam is. Megismerkedtem a körében levő filmesekkel, zseniális avantgárd művészekkel, és bohémekkel. De azért továbbra is okos ember hiányban szenvedtem. Megvettem az Írók boltjában Petri második verseskötetét, a Körülírt zuhanást, és egy padon, a Jókai téren, egyszuszra kiolvastam. Nem érintett meg. De én nem a költővel, hanem az okos emberrel akartam megismerkedni. Elértem, hogy Lóránt Zsuzsa szobrász egy Fő utcai kiállításon, amit a Gyuri nyitott meg, hibátlanul elegáns fekete öltönyben, vasalt fehér ingben és fekete nyakkendőben, bemutasson neki. Utána a Clark Ádám téren, a Lánchíd sörözőben leültünk, a kiállítás meghívójára Gyuri felírt egy Baudelaire-, egy Rilke- és egy József Attila-idézetet, azután pedig, mint az euklideszi geometria axiómáit, ellentmondás nélkül közölte velem a sarokpontokat. Egyrészt ő nem a nemzetnek, vagy a nagyközönségnek, hanem a barátainak ír verset. Ezt leszögezte a maga száraz és szikár módján, mint aki tudományos adatot közöl. Másrészt, ha bármilyen művemet odaadom neki, ez ellen nincs kifogása (nem voltak műveim, ha lettek volna se mertem volna megmutatni), ő szívesen véleményt mond róluk, de vegyem tudomásul, hogy soha, sehová, senkinek nem fog beajánlani. Ha ez így nekem megfelel, barátkozhatunk.
De engem az irodalmi pálya egyáltalán nem érdekelt, a vele való beszélgetés érdekelt. A nyakára jártam, azokra a helyekre, ahol éppen lakott, a Pala utcába, a Keleti Károly utcába, az Eötvös utcába, Adyligetre, vagy hazakísértem a Fiatal Művészek Klubjából. Rendszerint az aktuális környék valamelyik kocsmájában kötöttünk ki, és beszélgettünk, bármiről, mindenről. Kis hullámvölgyek után – hiszen kilenc évvel fiatalabb voltam, és nyájas volt velem, de nem rögtön tudott elfogadni önmagával egyenrangúnak – igazi, nagy barátság lett ebből, kölcsönös függőség, közös munkák, közös írás, közös fordítás, nagy hallgatások, barátok vidéki nyaralóiban eltöltött hetek, nyugat-berlini séták, de még nálam is lakott pár hónapig 1983 telén az óbudai lakótelepi lakásban, Mayával, aminek az Élő kötet nem marad című könyvemet köszönhetem, mert Petri ideiglenes ottléte miatt a titkosszolgálat égető szükségét érezte annak, hogy lehallgatókészüléket szereljen a telefonomba és ehhez az én „titkos munkatárs” édesanyámat is felhasználták, aki (a dossziéjából ez kiderül) nem tudta, miért is engedi be a „fotósokat” a lakásba (engem elzavart hazulról azzal, hogy ki akar takarítani, ő akkor már tíz éve nem ott lakott). A fotósok színleg azért jöttek, hogy a szemközti ház egy lakásának ablakait lefényképezzék. Ez volt a fedősztori, a „legenda”. Ha ez a történet nincs, akkor nem tudom meg, hogy a szüleimet beszervezték. Most úgy gondolom, a Gyuri üzente meg a másvilágról, hogy van még egy elintézetlen számla, és van itt egy megíratlan könyv is. Utolsó éveiben Gyuri, Nagy Bálint és én egyfajta triót alkottunk: barátságunk feltétlen volt, biztos sarokpontja az életünknek.
– Emlékszel-e, mikor és milyen körülmények között készítetted róla az első rajzot?
F.A.: Egyetemista koromban kezdtem rajzolni, unatkoztam a szemináriumokon, villámfirkákat készítettem a csoporttársaimról. A Gyuriról is eleinte. Akármilyen kezembe akadó kis fecnire ráfirkáltam. Gyuri arca – ami nekem egy breugheli tájkép volt – nagy kihívásnak bizonyult, lényegében az ő arcán tanultam meg rajzolni, részben mert nagyon jól tűrte, hogy rajzolom, elképesztően sokáig tudott mozdulatlan maradni, alapvetően, a nevéhez illőn, kővé tudott dermedni (a „petrification” az egy létező pszichiátriai kategória). Többnyire beszélgetés közben rajzoltam le (vagy ha aludt), de van néhány rajzom Gyuriról szakácskodás közben is, mert Gyuri nagy szakács volt, és Nyugat-Berlinből van néhány söralátétre készült rajzom is, amik a Maya hagyatékából kerültek elő. Nyugat-berlini törzskocsmáiban Gyuri söralátétekre jegyzetelt. A Magvető egy nagyon csinos, négy darabból álló szettet adott ki pár éve ezekből, amiket mostanság borsos áron árusítanak a Vaterán.
– Milyen érzelmek dolgoznak benned, mikor egy Petri-rajzot készítesz, egyáltalán mi indítja el a kezet?
F.A.: Amikor rajzoltam Gyurit, nem „Petri-rajzot” rajzoltam, hanem az az együttlétünkhöz tartozott, mint a vers-felolvasások, a szenvedélyes csapongó beszélgetések, az ivás. Bár szerencsére nem voltam és nem is lettem alkoholista mellette, de tőle megtanultam „inni emberül”, ahogyan Hamlet mondja Horatiónak. Utólag két dolgot lehet a rajzokon látni: hogy a nyolcvanas-kilencvenes években van egy minőségi ugrás, egyre jobbak, egyre inkább visszaadják Gyuri összetéveszthetetlen, egyszeri lényét, az arcát, a testtartását, a kezeit, a pszichogrammját, illetve látható, hogy sajátítom el azt a David Hockney-tól ellesett technikát, hogy félmilliméteres műszaki ceruzával vagy csőtollal rajzolnak, a tusrajzok egy lendületből, korrekció nélkül. Akkor már a kezem nagyon sokat tudott a Gyuriról. Volt egy kedvence, az kint volt a falán. Egyébként a nagyapámról, a barátaim gyerekeiről és a most nyolc éves fiamról is elég sok és szisztematikus rajz készült – ezekhez a rajzokhoz hozzátartozik a rendszeresség (és a megszállottság).
Gyuri halála óta nem készült „Petri-rajz”, ahhoz az élő Gyuri kell nekem, de most egy véletlennek köszönhetem, hogy mégis nekifogtam tizenhat rajz erejéig. A Tiszatáj folyóirat kért tőlem Petri-rajzokat, a szegedi Petri-konferencia anyagához illusztrációnak. De mivel, Csorba Csilla kitartó unszolásának engedve (aki már a múlt évezredben rá akart venni, hogy fessem meg Petri portréját a Petőfi Irodalmi Múzeum számára, ahogy ez több irodalmi nagysággal megtörtént, ám erre nem mertem vállalkozni, aztán kifutottunk az időből) pár évvel ezelőtt eladtam a PIM-nek, (ahol a legtöbb Petri-kézirat található), az összes Petri-rajzot egy csomagban, mert bár, mióta a rajzaim ismertek lettek, többek közt megjelentek az Élet és irodalomban és egy gyűjteményes Petri-kötetben is, sokan akartak tőlem Petri-rajzot venni, de én azt szerettem volna, hogy az egész gyűjtemény, az 1976 és 2000 között készült mintegy kétszázötven darab, egyben maradjon. Tehát a Tiszatájnak fizetnie kellett volna a PIM-nek a rajzaimért. És akkor közbeszólt az élet: előkerült a bátyám, Forgács Péter egy 1992-es werkfilmje, amit az Arizónapló című filmjéhez készített. Én ezt a werkfilmet sohasem láttam (szerencsére),– azokat a budapesti helyszíneket járják be a bátyámmal ketten, ahol Petri lakott – és miközben néztem, hihetetlen erővel tört rám a Gyuri lénye, alakja, de az akkori Budapest is, az emberek, az autók, az egész elsüllyedt világ. És mert a képek mozogtak, úgy tudtam lerajzolni, hogy oda-vissza mozgattam rajzolás közben a képet, miáltal rendelkezésemre állt az a finom bizonytalanság, ami szükséges számomra egy rajz elkészítéséhez, a körvonal bizonytalansága, a lény rebbenékenysége. Fotóról nem igazán inspiráló rajzolni, kivéve, ha elég bonyolult a kompozíció és a fény-árnyék viszonyok együttese, mint mondjuk egy Salgado- vagy Szilágyi Lenke-képen.
– Egyszer azt állítottad, hogy Petri György a totemállatod. Mi ennek a története?
F.A.: Egy interjú során kezembe került egy kis malacot mintázó fadobozka, amit a Gyuri halála után kaptam meg Pap Maritól. Neki a disznó volt a totemállata, olykor még verseiben is azonosította magát vele, és ugyan nem azonosítom magam Gyurival, mert nagyon különbözők vagyunk, de az, hogy az ő közelében maradtam és nem pártoltam el tőle, mondjuk Nádashoz, ami egy egészen más életformát feltételezett volna, és aki számomra szintén rendkívül fontos volt és maradt, az az életfelfogásomról mondott számomra valami lényegeset.
Regény- és drámaíróként milyen funkcióval bír a grafika?
F.A.: Ki lehet pihenni egyiket a másikban. A rajzolást mindig pihentetőnek érzem, ha nem megy az írás, akkor mindig, szinte automatikusan rajzolni kezdek. Ritka állatfaj, de van olyan, aki rajzolni is tud és írni is (Victor Hugo, Cocteau, Fellini, Cellini, Michelangelo), a két dologhoz nagyon más kell az emberből, homlokegyenest más. Visszanézve mindig meglepődöm, hogy mennyi rajzom van, de ez azt is mutatja, hogy milyen sokszor kellett kilépnem az írás magasfeszültségéből.
– Idén újra kiadták a Zehuze című könyved. Manapság ritkán tud duplázni egy könyv, nagy öröm ez. Hogyan élted meg?
F.A.: Hangsúlyozom: ez egy másik könyv, ezért a címe is megváltozott: Zehu lett, ami ugyanúgy egy szleng a héberben, mint a zehuze, és nem egészen ugyanazt jelenti. A zehuze héberül kb. azt jelenti „c’est la vie”, „that’s life”, „ez van, ezt kell szeretni ”, a zehu viszont annyi, mint „c’est ça”, „that’s it”, „ez az!”, amivel mindenképpen jelezni akartam, hogy mennyi minden más ebben az újabb változatban, a nevek, a történetek, a szereplők nagyon sok változáson mentek keresztül. Sárközy Bence rögtön az Élő kötet nem marad után újra ki akarta adni a Zehuzét, de amikor beleolvastam, úgy éreztem, sok oknál fogva ez már nem érvényes. Az egyik legfontosabb ok az a tény, ami az Élő kötet nem marad megírására késztetett. A másik: hogy a Zehuzéban fel kellett találnom egy írásmódot, hogy indirekt módon, mondhatni mandínerből hogyan lehet elmondani egy emlékezetes és sok szálon futó családtörténetet, és bár sok mindent sikerült megoldanom, de erős hiányérzetem támadt az idők folyamán. Azt akartam, hogy aki elolvassa, ne csak elmerüljön az időfolyamban, egy nagyon érdekes személyiség (a levélíró) világlátásában, hanem emlékezni is tudjon rá, fel tudja idézni, mint egy mitológia, vagy rendes nagyregény szereplőit. Ez sok esetben még a saját családom tagjainak sem sikerült. Azt akartam, hogy a mítosz megszülessen. És hogy az, ami korábban indirekt volt benne, mintegy tükör által homályosan van megfogalmazva, az lehetőleg minél nagyobb arányban közvetlenül elmesélhető történetté váljon.
– Milyen terveid vannak, min dolgozol?
F.A.: Összefügg az előző kérdéseddel, ugyanis éppen azért, mert szinte viszketett az ujjam, hogy végre egyenesben mondhassak el pár történetet, trükközés nélkül, a közvetlen elbeszélőmód vágyából és kedvéért a Zehuba beleillesztettem egy teljesen új, több darabból álló más szemléletű fejezetet, amelyik kiegészítette volna az eredeti történetet, újabb dimenziót kölcsönzve neki, ahol az apám történetét mondom el, aki, ha nem is teljesen, de súlyához képest kimaradt az Élő kötetből és részben a Zehuzéból is. A szerkesztőmet, Nagy Boglárkát azonban meghökkentette ez a betoldás, úgy ítélte meg, hogy ez a több mint száz oldalas fejezet, bármilyen értéke is legyen, megtöri a regény lendületét és némi zavart kelt. És ezért császármetszéssel okosan kiemelte a regényből, és most itt van a kezeim között ez a cseperedő regény-gyermek, az apámról, és hirtelen nagyon eleven, sőt, virgonc életre támadt. Most számomra is meglepő módon a helyükre kerülnek kallódó mozaik- és puzzle-darabkák. A regény címe Papa. Itt-ott már jelennek is meg belőle részletek.
– Mindig kiegyensúlyozott embernek ismertelek. Hogy vagy most? Másként nézel-e a világra, mint mondjuk 20 éve?
F.A.: Mindig ezek a húsbavágó kérdések. Ezért is tart olyan sokáig a válaszolás. Soha nem voltam kiegyensúlyozott belül, és mindig annak látszottam kívül. Valóban, velem született képességem, hogy viszonylag hamar távolságot tudok teremteni magamban az engem feldúló események és a világ szemlélete között. Én csodálkozom legjobban, hogy 24-72 órán belül a legmegrázóbb eseményeket, a legkíméletlenebb kritikát is képes vagyok feldolgozni, holott a hajamat kellene tépnem, vagy zokogva a kardomba dőlni. Ez valószínűleg filozofikus alkatomból fakad, de még pontosabban abból, hogy mekkora kémiai biztonságot kaptam anyámtól, a szeretete formájában, ami máig kitart. Trump, Orbán, Putyin és a többiek, akik ellen kiscserkész lelkem háborog, hogy ennél a kezdetleges példánál maradjak, ugyanakkor rendkívül érdekes megfigyeléseket tesznek lehetővé az emberiség jelen állapotáról, és arról, hogy merre is halad jelenleg a történelem. És ami a rendszerváltás idején megdöbbentett – elvégre harminckilenc éves voltam –, de legalább annyira inspirált is, hogy mennyi új, színes típus jelent meg, akikre nem számítottam, akiket a diktatúra szürke éveiben nem lehetett látni, amitől a látásunk is elromlott. Mert bármilyen borzalmas fordulatokat vesz is a történelem, ennek megvan a saját gravitációja, és jobb ezt tudomásul venni: az élet kiszámíthatatlanságának megvan a maga varázsa. Hirtelen Balzac- és Zola-regényeket lehetne írni Magyarországól. Hát ez nagyon jó. És azt is megfigyeltem, hogy minden esemény nyitott, a jóra és a rosszra is. Nagyon rosszból jöhet ki nagyon jó (csak ki kell bírni), és ami kezdetben nagyszerűnek tűnt, katasztrófába torkollhat. És ez így volt mindig. Egyszóval mégis úgy néz ki, hogy nemhiába választottam a filozófia szakot 1970-ben, és szerencsére voltak jó tanáraim is, nemcsak csapnivalóak, és talán jól választottam meg néhány, egymástól szögesen különböző mentoromat. Mint amilyen Bódy, Nádas, Petri, Jeles, Kurtág, Ascher és páran még, itthon és külföldön. Valamit mindből tartalmazok. A dolgok megértésének és leírásának képessége és a kitérők nélküli tiszta egyenes beszéd – talán ez volt az, amit Petritől tanultam. Legalábbis törekszem rá.
