A híres német festő születésnapjának 250. évfordulóját ünnepelte idén a kulturális világ. Mivel egyik festménye különös személyes érintettségbe lép a sziklákon és a ködtenger felett vándorló lelkemmel, ezért beleástam magam én is alaposan a témába. Több cikken, interjún, könyvön és dokumentumfilmen rágtam át magam idén. Leültem Friedrich úr szemlélődő vándorai mellé, hogy együtt nézzük a hajókat, a tengert, az eget, a tájat, a világot, és talán önmagunkat, vagy inkább a rajtunk is túlmutatót. Magányos, csendes szemlélődésem végül elvezetett az egyik legkülönösebb jelenséghez, magához Caspar David Friedrich mágikus szeméhez. Rám tekintett, én rá, és mintha kettőnk között lett volna még valami természetfeletti. Erről fog szólni mostani írásom.
Különös utazás egy különös alkotó világában, ahol otthonosan érzem magam a megfestett alakok társaságában. Magamhoz közel érzem őket. Vándorolnak, tűnődnek, szemlélődnek, kérdéseiket az égre vetik, a hullámokat hallgatják, a felhőket figyelik, vagy a holdat, mintha az élet rejtelmeit próbálnák megfejteni. Csönd, nyugalom, vágyakozás, talán remény, esetleg megváltás, és mindezek mögött egy furcsa szem. Talán kapuként szolgál ez a különös szemgolyó, de hogy honnan és hová? – kérdezhetné kedves olvasóm, és mielőtt választ próbálnék adni, ez a kapu kérdések további özönét boríthatná ránk – ki van ezen az oldalon, ki van a túloldalon, hányan vagyunk, ki figyel kit, ki észlel kit? CSITT! Itt álljunk meg az őrület küszöbén, ne mozduljunk sehová, bele ne zuhanjunk a téboly sötét szakadékába! Vizsgáljuk meg inkább egyelőre magát, ezt az emberi szemnek álcázott kaput! Mert bizony átjáró ez, nem más.
Antikváriusok titkos földalatti szövetségének összehangolt és lelkiismeretes munkája kapcsán, hosszú várakozás után ért el hozzám egy ritka könyv. Magyarország egyik nyugati, határszéli kis városában vettem át a művet a sok százéves belvárosi épületek egyik csendes üzletében. Kiváló antikvárium, évek óta járok oda, sok szellemi kinccsel adományozott már meg. Így adódott most is.
Ahogy a Friedrich-i ködtenger fölött a sziklákon belekap a vándor hajába a szél, úgy borzolta az enyémet is a hideg őszi, óvárosi fuvallat. A kabátot szorosabbra húztam, és bár bot nem volt nálam, de lépteimet szaporáztam, majd jólesően nyitottam ajtót az antikvárium kicsi, ám kellemesen fűtött helyiségébe. Megérkezett a könyve! Ez igazán remek, köszönöm! Pár kedves mondat még oda-vissza a témáról, a hogylétről, egészségről, időjárásról és művészetről, lottószámok, tőzsdetippek, és horoszkóp, na jó, ennyire azért mégsem, de mégis, a beavatottak összekacsintása a könyv átvételekor, fizetés és távozás. Táskámba került tehát a rég várt mű: Földényi F. László 1986-as könyve Caspar David Friedrichről.
Hosszan, nagyon hosszan tudnám mesélni elragadottságomat az egész témával kapcsolatban, de tényleg gátat kell szabni lelkesültségem áradásának, és szikár aszkétizmust kéne megvalósítani mondataimban, mint ahogy a mester dolgozott szigorúan letisztult műhelyében. Letisztultság, üresség, szikárság, csak semmi felesleg, figyelmet elvonó flanc és dísz. Teljes odafigyelés, koncentráltság, és talán érzi az olvasó, hogy a koncentrált figyelem által már közelítünk írásom témájához: a festő mindent látó mágikus pillantásához. Magához a szemgolyóhoz.
Földényi F. László egy ponton arról ír, hogy annyira megérintette Friedrich munkássága, hogy megingathatatlanul hitt abban, hogy személyesen neki festette a képeket. Nálam ez egy picit még tovább ment, mert én viszont úgy érzem, hogy nemcsak hogy nekem festette azokat, hanem a ködtenger felett a sziklákon, ott valójában engem festett meg! Aztán Földényi úr még továbbviszi ezt a szálat, miként és hogyan alakult nála a viszony, és hogy… na de látja, kedves olvasóm, ismét elkanyaradok, csapongok, tévelyegve vándorlok a Friedrich-i univerzum hatalmas természeti labirintusában, pedig a mágikus szemről tettem említést és ígéretet, arról kéne hát beszélnem. Kanyarodjunk tehát most már tényleg rá!
Földényi fantasztikus dolgokról ír a festő kapcsán, és ezek közt szóba kerül az 1810-ben készült önarckép is, amit könyvének boritójául választott. Caspar David Friedrich néz ránk, több mint kétszáz évvel ezelőttről. Álljon meg itt egy picit az olvasó, ha kérhetem. De, tényleg! És csak figyelje meg ezt a tekintetet. Időzzön el nála egy kicsit…
„Minden idők egyik legszuggesztívebb önarcképe.” – Így jellemzi ezt a képet Földényi úr. A könyvben aztán lehet olvasni az arc mögötti életútról, halálról, sebekről és nehézségekről, majd szóba kerül némi biológia is, szőrzet, izomzat, stb. majd mélyre megy a szerző és azon elmélkedik mi határozza meg az embert, a viselkedését, és mit lát ebből a külvilág. Érdekes fejtegetés jön itt a könyvben arról, hogy minél tovább figyelünk valakit, annál rejtélyesebbé és titkozatosabbá válik. Ezt érzi ezzel az 1810-es képpel is a szerző. És itt aztán egy fontos pontot kihangsúlyoz!
Felhívja a figyelmet arra, hogy a képnek a mértani közepén helyezkedik el az a bizonyos szem. És nem szemek! Csak szem. Ugyanis csak az egyikről van most szó. Caspar David Friedrich jobb szeme a kép középpontjában van, és annyira erős a tekintete, hogy újra és újra magához rántja a figyelmünket. (igen, így írja Földényi: magához rántja) Ez a szem a centruma, mértani közepe a képnek, és tényleg olyan, mintha önálló életet élne. Ráadásul a másik szem árnyékban van, a haj és a szakáll is ad egyfajta körívet a szem köré, és minél tovább nézem, annál inkább igazat kell adjak a szerzőnek. A szem a főszereplő, egy különálló lény, minden más csak statiszta. Közelebb hozom magamhoz a képet, digitálisan is nézem, meg a könyvben is, távolítom, közelítem, nézem innen és onnan, és tényleg figyel az a szem, magához ránt. Elkap, csak néz és néz és néz, de mit akar mondani? Vagy tényleg csupán néz, és ennyi? Én is nézem őt. Én mit akarok mondani? Semmit. Csak nézzük egymást egyre mélyebben.
Földényi tovább megy ennél, és azt mondja „nem a világot szemléli, hanem befelé tekint”. Ajjaj, itt már tényleg meghajlik a tér, ráadásul ismét igazat kell adnom, minél tovább nézek bele abba a tekintetbe, abba a különálló lénybe, abba a szemgolyóba, azt kell mondjam: tényleg. És szinte már várom hogy pislantson, megmozduljon. Azon kapom magam, hogy meg sem lepődnék. Az arc mozdulatlan marad, de az a szem egyszercsak pislantana egyet. A továbbiakban az a kérdés merül fel bennem, ha Friedrich úr egyszerre tekint rám és a világra, ráadásul úgy érzem, hogy belém lát, és közben még kiderül az is, hogy valójában ő önmagába tekint saját magába, akkor vajon hová irányul az én figyelmem?
Zérópont, origó, ilyen kifejezések is elhangzanak a szem kapcsán a könyvben. Itt aztán súlyos témák jönnek elő, úgymint halál, és korábbi lapokról tudhatjuk, hogy a festőnek milyen szoros és sűrű kapcsolata volt a halállal többször is a családjában, ezért a szerző arra jut, hogy az önarckép mintha a halálból nézne vissza ránk. A későbbiekben szó szerint így fogalmaz: „Ez a szem egy új terhet rak a néző vállára: az elmúlás terhét.”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Földényi úr túloz? Nem hiszem. Sőt, fokozza. Ez a tekintet a halál felől rendezi újra az életet – írja – éjszakai szem, a sötétben is világít, nincs ami elkerülné a figyelmét.
Azon gondolkodom, hogy mindezt kétszáz évvel ezelőtt egy egyszerű, szikár műhelyben elkészítve, letéve az emberiség közös asztalára. Azt érzem, hogy nemcsak a teret, hanem az időt is meghajlítja ez a szem. Túllép életen, halálon, emberen, ködtengeren és sziklákon, magán a vándoron is, és csak figyel. Nem mond semmit. Nem kellenek szavak. Itt már nincsenek is szavak. Csend van. Magány. Élet. Halál. Mindenség.
250 éve született Caspar David Friedrich. Meghalt? Talán. De ki is ő valójában? Nem tudom. Mindenesetre itt van velünk és figyel. Itt van a szem, és talán, néha egy-egy pislogás.
