Ma 80 éve, 1944. november 9-én végezték ki Radnóti Miklós költőt, a magyar költészet egyik legnagyobb alakját. Az ekkor 35 éves költőt zsidó származása miatt hurcolták munkaszolgálatra, és 1944-ben erőltetett menettel vitték Magyarországon keresztül, ahonnan már nem térhetett vissza.
Radnóti versei és levelei a munkaszolgálat időszakában mélyen tükrözik emberi szenvedéseit és morális kitartását, a háború és az üldöztetés gyötrelmeit.
A költőt Abda közelében lőtték agyon több sorstársával együtt, amikor a német és magyar katonai kísérők elrendelték a legyengült munkaszolgálatosok kivégzését. Radnóti ekkor már évek óta tudatosan szembenézett saját halálával, és egyik utolsó verse, a „Razglednicák” megrendítően érzékelteti a költő tragikus jövőképét.
Halála után, amikor exhumálták, zsebében megtalálták utolsó verseit tartalmazó noteszét, amelyet „Bori notesz”-ként ismerünk. Ebben a noteszben találhatóak azok a versek, amelyek Radnóti utolsó gondolatait rögzítik – ezek a sorok később szimbolikus emlékké váltak a holokauszt és a háborús kegyetlenségek áldozatainak emlékére.
Radnóti költészetében különleges szerepet kap az élet és a halál kérdése, a mély emberség és a szenvedés érzékeltetése. Utolsó verseiben szinte előre megsejti a közelgő végzetét, és művei azóta is tanúságot tesznek arról, hogy milyen pusztító hatása volt a háborúnak az emberi lélekre és szellemre.
Az irodalmi emlékezet számára Radnóti életműve a bátorság és a kitartás szimbóluma, és ma is az egyik legnagyobb magyar költőként tiszteljük, akinek emléke előtt számos megemlékezés és kiállítás tiszteleg.
RAZGLEDNICÁK
1
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf,* – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
