Kertész Erzsi az elmúlt bő évtizedben több mint negyven könyvet írt gyerekeknek, nem csoda hát, hogy elsősorban ifjúsági íróként ismert. Néha azonban a felnőttekhez szól: első pszichothrillere, Az átutazó pár éve jelent meg, most pedig az Öröklét című új könyvével borzolja az olvasók kedélyeit – pedig ez a regény látszólag nem thriller, nem horror, nincs benne semmi igazán rémisztő vagy rettenetes. De közben meg mégis.
A narrátor egy Fília nevű fiatal nő, aki a kerettörténet szerint börtönbe került, amiért megpróbált keresztbe tenni egy kisváros nagyhatalmú oligarchájának. Ennek a történetét, sok más mellékszállal együtt, a börtönpszichológusnak meséli a rendszeres üléseik során. Vagyis a szerző ezt sugallja nekünk, de valahogy mégis sántít ez az alaphelyzet.
A pszichológus nem valódi szereplő, soha nem kerül interakcióba Fíliával, és így semmilyen próbálkozását nem látjuk arra, hogy a csapongó, részletes, néha dialógusokkal is operáló monológokra reflektáljon, vagy hogy célzatos kérdésekkel igyekezzen többet megtudni a nő mentális állapotáról. Hiszen elvileg ezeknek az üléseknek ez lenne a célja – gyakorlatilag viszont a pszichológus nem létezik. Csak abból tudjuk, hogy Fília beszél valakivel, hogy néha monologizálva (és így irreálisan) megismétel valamit, amit elvileg a pszichológus mondott.
Ha összevetem ezt a magyar irodalom felejthetetlen börtöntöltelék-börtönpszichológus párosával Rakovszky Zsuzsa VS című regényéből, még szembetűnőbb az egyoldalúság. (Persze, tudom, nem túl korrekt ez a párhuzam, hiszen Vay Sándor és Doktor Birnbacher valóban éltek, Kertész Erzsi viszont fikciót írt.)
Sokáig emiatt nem tudtam közel engedni magamhoz az Öröklétet: úgy éreztem, már eleve az alaphelyzet hamis. Aztán elgondolkodtam azon, hogy talán a szó legszorosabb értelmében az. Vagyis Fília olyannyira megbízhatatlan narrátor, hogy valójában bolond, és nem is valakihez beszél, csak magában monologizál, pláne dialogizál. Akkor viszont lehet, hogy a börtön sem igaz? Az a sok minden sem, ami elvileg vele és a rabtársaival történik? Akkor meg már az oligarcha megtámadása sem?
Egy idő után már kínomban röhögtem magamon, amiért azt latolgatom Magritte “ez nem egy pipa” festménye előtt, hogy ez milyen mértékben nem pipa. Mindenesetre ha félretesszük a narráció nyugtalanító kérdéseit, kifejezetten izgalmas cselekményt és még annál is izgalmasabb filozófiai és etikai kérdéseket találunk.
Fília (ha feltételezzük, hogy a története legalább részben igaz) ugyanis azért akar bosszút állni az oligarchán, mert azonosnak véli egy egykori fiatal kutatóval, aki valamikor régen ellopta az édesanyja találmányát. A megszégyenült kutatónő nyomtalanul eltűnt, hátrahagyott családtagjai azt sem tudják, él-e még egyáltalán.
Ahogy múltkor a 11 éjszaka című regény kritikájában, úgy itt is meg kell jegyeznem, hogy itteni narrátorunk is mennyivel jobban járt volna, ha ezzel az anya alakú űrrel eleve terápiára megy. De persze itt is azt kívánta a regény logikája, hogy valami bonyolultabb, szokatlanabb, érthetetlenebb dolgot tegyen.
És Fília tesz is. Különféle alteregók bőrébe bújva megkörnyékez négy embert, akik látszólag nem is különbözhetnének jobban egymástól. Egyikük egy kihűlt házasságban senyvedő kisgyerekes angoltanár, másikuk egy idősödő ezermester, a harmadik egy majdnem beszédképtelen autista, a negyedik pedig egy sármos, kissé beképzelt profi búvár. Még talán ők, illetve az ő interakcióik tetszettek legjobban, de mindezt továbbra is felülírta rengeteg kérdés.
Úgymint: miért kavarta fel Fília egy személyes bosszú miatt ennyi ember életét, és vezette félre őket az ügy kisebb-nagyobb részleteiben? Miért állt be mögé ez a négy ember? Hogyan hitethette el megmosolyogtatóan amatőr eszközeivel, hogy ő valójában egy dörzsölt titkosügynök? Miért követték vakon és sodorták magukat is veszélybe? Talán erre megint csak egy választ adhatunk: mert így izgalmasabb lett a történet…
Pedig a valódi izgalmakat, mint az utolsó pár oldalon kiderül, valójában az édesanya találmányának jellege jelenti, ám ezt sajnos nem írhatom le ide anélkül, hogy belerondítanék a leendő olvasók élményébe. Egyrészt, mert olyan filozófiai kérdéseket feszeget, amelyek egyidősek az emberiséggel (a regény címe azért ad ehhez némi támpontot). Másrészt mert a végkifejlet ismeretében az egész múltbéli szál, Fília szüleinek diszfunkcionális házasságával, az anyuka és az apuka teljesen eltérő vérmérsékleteivel, személyiségeivel, az “öröklét” keresésének különféle stratégiáival, valamint a kutatás és az új találmány körül lezajló drámával még egy plusz réteget és ezáltal sokkal több értelmet nyer.
Úgyhogy olvassátok el ti is az Öröklétet. Mert arról, hogy mehet-e a szóban forgó találmány által a világ elébb, csak úgy tudunk majd beszélgetni…
