Élményolvasó – Yuval Noah Harari: Nexus – Az információs hálózatok rövid története a kőkorszaktól az MI-ig
Egészen röviden azt mondanám erről a könyvről, hogy nem tesz jót egy történésznek, ha a jelen politikai elemzésébe kezd vagy a jövőt akarja megjósolni. Nem tesz jót, mert történészből publicistává teszi, miközben ő változatlanul történészi mélységű/módszerű művet ajánl, képzel letenni.
Továbbá nem tesz jót egy sztártörténésszé vált történésznek az sem, ha nagy megmondóvá, szent tehénné teszik a népszerűségi elvárások, mert ez sajnos egyenesen csábító út a felületességhez és önismétléshez.
Kissé hosszabban pedig.
Kedveltem Harari Sapiens és Homo Deus című könyveit, mert frissek voltak, lendületesek, provokatívak és eredetiek, sok-sok tudással, a múlt izgalmas olvasataival. Nem voltak nyilván hibátlanok, nem a végső igazság művei voltak, viszont vitára ingerlő okos gondolatmenetek, ráadásul nem a magában motyogó átlagtudós monoton és ködös tudományos hivatalnoknyelvén megírva.
Aztán a 21 lecke a 21. századra című munkában már a nagyon befutott globálértelmiségi laposabb rutinprodukcióját olvastam, s e hanyatlás most erősödött a Nexust kísérő unalomérzetemben.
Pedig a téma ígérete izgalmas: az információs hálózatok alakulása az emberi történelemben. És a régmúltnál időzve még érdekes is Harari feldolgozása, történetmesélése – csak közben sajnos állandóan azt érzem, ez pusztán ürügy, nem megalapozás, hogy rohanhasson kedvenc nagy ügye, a Mesterséges Intelligencia feltárása, megismertetése felé, hogy megírhassa történelmi kiáltványát az algoritmusok helyes használatáról.
Így azonban elmarad az MI eddigi történetének alapos feltárása, gyanítom, ezekbe a részletekbe nem is ásta bele annyira magát a mester, inkább világmegváltó gondolatokat hajszolt, hogy aztán valamiféle vélt liberális arany középúton tipegve banális közhelyek sorozatával bombázzon meg könyve záró negyedében, ahol aztán marxizmus eggyé válik realizmussal, populizmussal, miközben egy naiv, reménykedő, optimista szerző búcsúzik az öntudatra ébredő számítógépektől – de főleg végre tőlem, az ásító olvasótól.
Még 50 oldal, és hararikirit követek el.
