drMáriás ragyogó elemzést tett közzé Facebook-oldalán, amelyben arra tett kísérletet egy festménnyel megtoldva, hogy Csontváry és Szerb Antal művei között közös nevezőt találjon, méghozzá az olasz-élményt. Mondhatjuk azt is, kiváló munkát végzett, drMáriás!
A festmény: Szerb Antal megálmodja az Utas és holdvilágot Csontváry műtermében. 2024. 120 x 60 cm, olaj vásznon
Csontváry Holdtölte Taorminában című festménye láttán mintha minden álmodozás esszenciáját látnánk: egy képet, amelyen az éjszaka titokzatos sötétjéből világlik fel minden, ami szín és élet, szép és fontos, álom és ébrenlét, életünk leglényege: a felderíthetetlen titokzatosság a maga feszültségében és szépségében.
Ahogy nézzük, Szerb Antal Utas és holdvilágának bársonyos hangú, önmarcangoló belső monológja szólal meg bennünk, s visz egy felemelő örvénylésbe.
Vagyis Csontváry és Szerb Olaszország-élménye hasonló. S míg Csontváry titokzatos színharmóniáival, kitárulkozó perspektíváival és titokzatos, misztikus formavilágával szolgáltat képein egy folyamatosan hozzánk szóló élményt, addig Szerb Antal vallomásában hasonlóan szól hozzánk olasz útitervében:
„Akkor eszembe jutott, hogy okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van, és amíg Olaszországba mehetek. Ki tudja, meddig mehetek még Olaszországba, meddig mehetek, mehetünk még egyáltalán valahová, hiszen a fejlődés útja az, hogy az ember nem fogja elhagyni az államot, amelynek polgára; a németeknek milyen sokáig kellett ezer márka büntetést fizetniük, ha át akartak menni Ausztriába és egyébként is milyen nehéz valahová elutazniuk, az oroszok pedig már hány év óta nem utazhatnak egyáltalán sehova sem. A külföldi utazás nem primaer életszükséglet és a totális állam bizonyára előbb-utóbb ki fogja mondani az elvet, hogy az igazi hazafi nem hagyja el hazája területét, az igazi hazafi otthon ül.
Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor először látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tőle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét – az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások. (…)
Az olaszok szeretnek minket. Minket az vonz hozzájuk, hogy ott minden olyan régi, őket az vonzza hozzánk, hogy itt minden olyan új – ami nagyon rokon dolog. Láttam olasz turistacsoportot, amint áhítatosan bámulta a pasaréti templomot. Ilyen új templomot még sose láttak!”
