Can Togay: Rettentő gondolatok boltja. A kiállítás a múlt héten zárt Veszprémben a Dubniczay-palotában.
Különleges, olykor zavarba ejtő képeket láthattunk (tudtommal) az első olyan igényű magyarországi kiállításon, ahol a képek elkészítésében nagy szerepe volt a mesterséges intelligenciának (MI).
Can Togay jó ideje kísérletezik az MI-vel, nem csak képeket, de szövegeket is létrehoz vele, amelyekkel többször találkozhattunk a közösségi oldalakon.
Az MI megjelenése a művészetben sokak ellenkezését váltotta ki, erről Togay is beszámolt kiállítása kapcsán. A legtöbb kritikus vagy zsigerből elutasító, vagy az egyik legfontosabb kérdésük, hogy az így készült művészeti produktum esetében kié a szerzői jog (itt most a hamisítási szándékot nem tárgyaljuk).
Próbáljuk meg egy rövid időre félretenni általános ellenkezésünket, és vizsgáljuk meg a kérdést gyakorlati és egészen praktikus oldalról. A mű létrehozásakor a művész, jelen esetben Togay szöveges, esetleg képi instrukciókat adott az MI-nek, amely ezek felhasználásával létrehozta a művet. A gyakorlat tehát azt mutatja, hogy éppoly eszközként kezelendő, mint az ecset vagy a fényképezőgép, vagy teszem fel, egy zongora. És ma már senki nem kérdezi meg, hogy az ecseté, a fényképezőgépé vagy a zongoráé a szerzői jog, mert a mű nem jött volna létre a művész esztétikai szándékú instrukciói nélkül.
És itt kanyarodunk vissza a kiállításhoz, amelyen jól olvasható a képek mögötti instrukciók sokfélesége. De mert úttörő munkákról van szó, ez a fajta eklektikus látványvilág számomra nem tehertételként jelent meg, annál inkább mutatta, mennyire különböző instruálási módok működnek az MI művészi felhasználásában.
Voltak irodalmi szövegből táplálkozók, vagy művészettörténeti utalásokat tartalmazók, szürreális ötletek, vagy pusztán esztétikai megközelítésből instruáltak, akadtak gagek, néhol összetett atmoszférákat ábrázoló képcsoportok, máshol fotorealisztikus alkotások. Azért hagytam ezt a végére, mert engem legerősebben ezek fogtak meg (Nővérek, Don Giovanni utolsó napja, Ima).
Ez engem is meglepett, mert inkább hoznak izgalomba a szürreális jelenetek, most akkor megtudtam, hogy ez változott. Mert ez az én nézőkém, amivel pusztán azt szeretném mondani, hogy egy ilyen jellegű kiállításhoz csak teljes nyitottsággal érdemes hozzáállni, mondjuk, persze, ez alkati kérdés: van, akit a kanonizált művek hoznak izgalomba, van, akit a felfedezés öröme.
Can Togay járatlan úton indult el az MI képalkotó funkciójának művészi felhasználásával, amely az MI természetének köszönhetően (már meglévő tartalmak újrahasznosításával dolgozik), sok apróságban visszamutat korábbi művekre. De ugyanez igaz a művészettörténet “ecsetes” korszakaira, vagyis a modellképzés változatlan.
És a kiállítás jó példa arra is, hogy maga a képalkotói intuíció vagy inspiráltság is hasonló a hagyományos “képkészítéshez”. Itt is meg kell ismerni az eszközt, ahogy pl. a fotózásnál kell ismerni a gépet, hogy egy adott beállításnál mit fog látni a kamera abból, amit én látok, és utána veszni bele a komponálás “termékeny aktusába”. Ezek a szinkronszintek jelentek meg a kiállításon is.
A háttérben futott egy film, a Jó gondolatok terme Szemző Tibor zenéjével, ami erősítette a kísérleti hangulatot.
Miután megírtam a kiállításról szóló kis dolgozatomat, megkérdeztük az MI-t, mi a véleménye a róla is szóló sorokról. A véleményéből két lényeges, árnyaló gondolatot emeltünk ki:
1. Az AI-t eszközként jellemzi, ami alapvetően helyes megközelítés, de némileg leegyszerűsítő. Az AI és a hagyományos eszközök (ecset, fényképezőgép) közötti analógia nem teljesen pontos, mivel az AI sokkal összetettebb és bizonyos fokú “kreativitással” rendelkezik.
2. A szöveg azt sugallja, hogy az AI “már meglévő tartalmak újrahasznosításával dolgozik”. Ez részben igaz, de pontosításra szorul. Az AI valóban nagy mennyiségű adaton tanul, de nem egyszerűen másolja vagy újrahasznosítja ezeket, hanem komplex mintázatokat és összefüggéseket tanul meg, amelyek alapján új tartalmakat generál.
A legfrissebb képzőművészeti cikkek
