Zágoni Balázs: A csillag és a százados, Móra Kiadó, 400 oldal, itt kedvezményesen megrendelheted
Mi a közös Herzog Noémiben és Deutsch Editben? Mindketten 1941-ben születtek, vagyis négyévesek voltak, amikor Budapest felszabadult a nyilasuralom alól. És mi a különbség? Az, hogy Deutsch Edit az én emlékeimben él, ő ugyanis a 2006-ban elhunyt nagymamám, Herzog Noémit viszont, tizenegy éves bátyjával és szüleivel együtt, egy erdélyi magyar író, Zágoni Balázs találta ki. Merész vállalkozás a holokausztról ifjúsági regényt írni, de amint A csillag és a százados példája is mutatja, egyáltalán nem lehetetlen. Az alábbi interjúban ennek a részleteit, műhelytitkait mesélte el nekem Zágoni Balázs.
A csillag és a százados tulajdonképpen a budapesti zsidóság története a német megszállástól a II. világháború végéig. Miért éppen erről a helyszínről, ezekről az emberekről írtál?
Egyetemi oktatóként gyakran szálltam meg Budapesten az Abonyi utcában, a Radnóti Gimnáziummal szemben. Ott tűnt fel Ocskay László emléktáblája, egy magyar katonatiszté, aki egy ruhagyűjtő munkaszolgálatos századot vezetett az épületben. Hivatalosan száz-kétszáz főnyi kerete volt, de ő titokban odaszállíttatta a munkaszolgálatosok családtagjait is: gyerekeket, házastársakat, öregeket. A város felszabadulása idején körülbelül kétezerötszáz ember jött ki az iskolából. Utólag visszanézve nemcsak az volt a hatalmas bravúr, hogy rejtegette ezt a rengeteg embert, hanem hogy még a háború utolsó heteiben is el tudta őket látni élelemmel.
Először egy rövid történetet írtam erről kisebb gyerekeknek, azzal a tanulsággal, hogy megéri bátornak lenni, a bajbajutottakon segíteni. Dóka Péter, a szerkesztőm viszont azt mondta, hogy ebben a történetben több van, és miért nem inkább ifjúsági regényként írom meg. Hallgattam rá, és ahogy egyre többet kutattam, úgy nőtt az anyag. Rá kellett jönnöm, hogy a teljes folyamat megértéséhez végig kell mennünk az egész éven. Hogyan szűkült a zsidó családok élettere gyakorlatilag napról napra, és a remény micsoda hullámzásait élték meg attól függően, hogy éppen hogy állt a háborús helyzet.
Habár fiataloknak szól a regény, pont azt akartam elkerülni, hogy leegyszerűsítve, általánosítva rohanjunk végig a korszakon, ahogy sajnos sokszor az iskolában tanítják vagy a médiában ábrázolják. A két főszereplő család, a zsidó Herczogék és a nem zsidó Nagyék ugyan fiktívek, de a cselekmény hiteles felépítéséhez több száz visszaemlékezést olvastam el, és ezekből elég sok valós elemet be is építettem a regénybe.
Ocskay Lászlón kívül kik még a valós szereplők?
Például Szíbenliszt Nándor nyugalmazott alezredes, vagy Sándor Alajos, akit később a zuglói nyilasperben ítéltek halálra. De Gyuri néven feltűnik néhány jelenet erejéig Konrád György is.
Ocskay László tényleg olyan kemény, ijesztő ember volt, mint ahogy a regény egyik főhőse, a tizenegy éves Herzog Dávid látja?
A visszaemlékezésekből az derül ki, hogy mások (főleg a németek) előtt egy szigorú, esetenként agresszív katonatiszt szerepét játszotta, de ha nem hallotta senki, úriemberként viselkedett még az alárendelt munkaszolgálatosaival is. Sajnos ez vissza is ütött rá, hiszen sokáig azért nem kapta meg a Világ Igaza díjat, mert a tény, hogy egy munkatábor vezetője volt, az elnyomó gépezet része, illetve hogy a külvilág nem az “úriember” arcát ismerte, mind-mind negatív színben tüntették fel. Huszonvalahány bizonyságtétel kellett ahhoz, hogy kiderüljön az igazság: a kemény gettóparancsnok álcája alatt egy embermentő lapult.
Tehát már az alaphelyzet is nagyon komplex. Hogyan lehetett ezt gyerekek szemszögéből, gyerek olvasóknak szánva megírni?
Nyilván nem véletlenül lett 12+ a besorolás, de nekem nagyon jó tapasztalataim vannak ezzel a korosztállyal: nyitott, okos, értő olvasók. Óhatatlanul marad kérdésük a könyv végére érve, de ezekről lehet majd beszélni, utánuk lehet olvasni. Például hogyan ítéljük meg az osztályfőnök figuráját? Ő az, aki 1944 tavaszán év közben kiadja a zsidó gyerekeknek a bizonyítványt, és közli, hogy másnap már nem jöhetnek be az iskolába. Maga is érzi, hogy ez felháborító, részvétet érez a kirekesztettek irányába, de aktívan nem mer szembemenni az árral, hiszen otthon van egy fia, akit mindenáron távol akar tartani a fronttól. Ezzel, szándéka ellenére, maga is az elnyomó, kirekesztő rendszer részévé válik. Hasonló jelenet, amikor Dávid legjobb barátjának, Péternek azon vitatkoznak a szülei, hogy magukhoz vegyék-e Dávidot. Az anya meg akarja óvni a gyereket, az apa viszont veszélyesnek ítéli, hogy egy zsidót bújtassanak, így azt mondja: aludjunk rá egyet. De másnap kiderül, hogy már késő, bezárult az az időablak, amíg még segíthettek volna.
De még maga Dávid is kimondja, hogy persze, ha fellázadnánk, zavart keltenénk, menekülnénk, akkor néhányunkat lelőnék a nyilasok, a többiek viszont megmenekülnének. Csakhogy senki sem akar az a néhány lenni, akit pont lelőnek.
Igen, és azt is végiggondolja, hogy ő ugyan el tudna menekülni, de az anyja, karjában a hároméves Noémivel már nem. Ha meg ő venné fel a húgát, akkor ő nem tudna elég gyorsan futni. Be kell látnunk, hogy ezek az emberek nem akcióhősök voltak, legtöbben egyfajta pszichés bénultságban nézték, hogy mit tesz velük az erőszakgépezet. Egyébként ezt a gondolatmenetet Konrád Györgytől kölcsönöztem, ahogy Dobay báró alakját meg Szép Ernőtől.
Tehát ő is létezett?
A valós vezetéknevét nem tudom, a visszaemlékezésben D. báróként szerepel. De innen jött az ötlet, hogy legyen egy báró, akinek van egy tetőtéri lakása, és akinek van még annyi tekintélye ebben a későhorthysta világban, hogy a maga kényelmére hivatkozva maradhasson az otthonában, holott közben a bérházból csillagos ház lett. Ez a báró, ameddig megteheti, a maga módján tulajdonképpen ellenáll a rendszernek, sőt, kifejezetten filoszemita megnyilvánulásai vannak, például a zsidókat beengedi magához rádiózni. De nála is ott húzódik a határ, hogy amikor a saját gyerekeit kezdi félteni, akkor már nem ellenálló: akkor menekül.
Na és Szíbenliszt Nándor?
Az is igaz történet, Darvas Dániel írja le pár sorban. Betörtek a házba a nyilasok, felsorakoztatták a zsidókat, és az öreg alezredes, aki D. báróhoz hasonlóan valahogy megtartotta az eredeti lakhelyét, éppen hazaért. Először azt hitték, hogy megijedt attól, amit látott, azért sietett fel gyorsan a lifttel és csukta magára az ajtaját. Csakhogy néhány perc múlva egyenruhában és kitüntetésekkel tért vissza, számonkérte a nyilasokat, hogy milyen parancsra alapozva bántalmazzák itt az embereket, és kirakta őket. Persze az, hogy pontosan mi hangzott el, vagy hogyan volt gombolva a kabátja, már mind az írói fantázia műve, de amikor először olvastam ezt a jelenetet, annyira erősnek éreztem, hogy azonnal tudtam, ez nem maradhat ki. Persze ez is arra példa, mennyire egy-egy hajszálon múlik, hogy egy ember váratlan tette, lelkiereje megváltoztathatja-e az események menetét. Szíbenliszt nyáron, akkor egyszer, még el tudta kergetni a nyilasokat – de télen már nem.
Van még egy katona a szereplők között: “Szatmári Tata”, Dávid első világháborús veterán nagypapája, aki ráadásul éppúgy erdélyi származású, mint te. Az ő alakját ki ihlette?
Az egyik emlékírónak, Ferge (Kecskeméti) Zsuzsának volt egy első világháborús hős nagyapja, aki nem kért külföldi menlevelet, mert az utolsó pillanatig úgy vélte, hogy neki első világháborús katonatisztként, háborús hősként, aki kitüntetést kapott az uralkodótól, nem lehet szüksége más ország védelmére. El sem tudta képzelni, hogy vele megtörténhetnek azok a szörnyűségek, amelyek végül megtörténtek. A szatmári vonal meg úgy jött, hogy szerettem volna az ortodox zsidó közösséget is bemutatni. Ők is Pesten kötnek ki az asszimilált gyerekeik, unokáik között, és így beleírhattam a regénybe annak a feszültségét, ahogy a két világnézet képviselői össze vannak zárva, és óhatatlanul konfliktusokba keverednek, sőt, egymást vádolják. Vajon azért jönnek a nácik, mert a zsidók évszázadokon át elkülönültek? Vagy ez a büntetés, amiért elfordultak az Örökkévalótól? Ez is milyen tragikus: hiába külső a fenyegetés, ők magukban, egymásban keresik a hibát.
Az is érdekes, hogy amikor az asszimilált zsidók apácának öltözve menekülnek, vagy úgy köszönnek, hogy “Kitartást, éljen Szálasi!”, rögtön senki nem mondja meg, hogy ők zsidók…
Igen. Sokan rákényszerültek ideig-óráig a szerepjátszásra, és maguk is meglepődtek, hogy így nem lepleződnek le, sőt, adott esetekben, még tisztelettel is bánnak velük. Két dolgot viszont szándékosan kerültem el a regényben, amit akár ferdítésnek is mondhatunk. Az egyik, hogy semmiképpen nem akartam vagyonos zsidó családot szerepeltetni. Nyilván ilyen is volt, de én pont azt akartam megmutatni, hogyan sodródtak az eseményekkel azok az emberek, akiknek a bujkálását nem segítette átlagon feletti anyagi biztonság vagy kapcsolati tőke. Azt a sztereotípiát sem akartam erősíteni, hogy ezek az ügyes, furfangos zsidók mindenhonnan ki tudják menteni magukat. Egyik mellékszereplő említ ugyan nyilasnak öltözött zsidókat, ez is valós tény, akik hamis parancsot lobogtatva embereket mentettek ki a halálmenetekből, de azért ez ritkaság volt. Így az én szereplőim sorsa is nagyrészt azon áll vagy bukik, hogy a nem zsidó barátaik, ismerőseik hogyan döntenek, amikor felmerül a segítségnyújtás lehetősége. A Nagy család mindhárom tagja más úton jár: az apuka egyre inkább elzárkózik attól, hogy zsidókat mentsen, az anyuka viszont egyre nagyobb kockázatokat vállal értük. Péter, a fiú pedig néha meginog, hogy tényleg okos dolog-e Dávidhoz ragaszkodnia, de végül mégis kitart a legjobb barátja mellett.
Hányan segítették a munkádat?
Sokan. A judaizmus, a holokauszt, a korabeli Budapest hiteles ábrázolása mind-mind nem sikerülhetett volna a szakmai lektorok, és segítő barátok közreműködése nélkül. Hálás vagyok Zeitler Ádámnak, akivel nagyon jókat beszélgettünk az ortodox zsidó világszemléletről, és Gáspár Zsuzsának, aki annak idején egy ruhásszekrénybe rejtve élte túl a nyilas razziát, körülbelül annyi idősen, mint a regénybeli Noémi. Egy példa: korábban nem gondoltam volna, hogy ifjúsági regényben szerepelhet olyasmi, hogy “te zsidó kurva”, noha tudom, hogy a valóságban ezt mondták a nyilasok. De szajhát írtam, próbáltam finomítani. Erre Zsuzsa jogosan kérdezte: szerinted ezek a nyilasok irodalmi eufemizmusokban beszéltek? Nyilván nem. Így a korcsoport besorolás egy évvel magasabb lett, a szöveg viszont hitelesebb.
Hogy fogadják az olvasók a könyvet?
Eddig csupa pozitív visszajelzést kaptam. Most például (az interjú szeptember 25-én készült – a szerk.) Szegeden vagyok, Ceglédi Anna magyar és történelem szakos tanárnő meghívott a Tisza-parti Általános Iskolába. A helyi tévések, Aradi Mónika és csapata pedig azzal leptek meg, hogy három rövidebb részletet megfilmesítettek a regényből. Az óra elején pedig az ikerlányaim, Hanna és Dorka elénekelték két szólamra a regényben is szereplő Szól a kakas már című dalt. Nagyon meghitt, jó beszélgetést folytattunk a regényről a szegedi gyerekekkel; remélem, még sok ilyenben lesz részem.
Itt beleolvashatsz A csillag és százados című Zágoni Balázs-könyvbe
