Monica Porter. Pusztán a neve alapján sose találnánk ki, hogy 1952-ben született Halász Péter író-újságíró és Rácz Vali énekesnő gyermekeként. Szülei az 1956-os forradalmat követően disszidáltak, így Mónika (vagyis immár Monica) az Egyesült Államokban töltötte gyerekkorát, majd fiatal felnőttként az Egyesült Királyságba költözött. Később még a férje vezetéknevét is felvette; az angolosan hangzó szerzői név és a rengeteg magyar vonatkozású szöveg érdekes kontrasztot alkot.
Eme életanyag ismeretében különösen érdekes az a vállalkozás, amelybe Monica Porter legújabban fogott. Olyan regényt írt 1956-ról A budai vár Vagányai címmel, amely kifejezetten a “middle grade”-nek, vagyis a 8-12 éves korosztálynak szól, nekik meséli el, mi volt tulajdonképpen ez a forradalom.
Miért vonultak az utcára az emberek, hogyan lett a békés tüntetésekből vérontás, hogyan csendesültek el a harcok, hogyan fojtotta vérbe a Szovjetunió a forradalmat, és hogyan menekültek a disszidensek, amíg még lehetett.
Vagyis két olyan elemet kell összehoznia, amelyek, legalábbis az én fejemben, abszolút nem passzolnak össze: a kezdő olvasók egyszerű, rövid, lekerekített történeteit, és egy olyan történelmi korszakot, amely viszont tele van komplexitással, ambivalenciával, és amelyről még felnőtteknek is nehéz írni.
Máskor, ha ifjúsági regényt olvasok, viszonylag könnyen bele tudok helyezkedni a tizenéves vagy akár a még kisebb olvasók nézőpontjába, itt viszont ez nagyon nehezen ment. Próbáltam olyan élményeimet felidézni, mint Cécile Aubry könyvei, a Belle és Sébastien meg a Poly, amelyeket kiskoromban komplex és sokrétű történeteknek éltem meg, felnőtt szemmel viszont már láttam, hogy valójában milyen egyszerű történetszövésű, rövid könyvek – de ettől még nagyon is jók.
Így hát ahhoz, hogy A budai vár Vagányainak cselekményét hitelesen meg tudjam ítélni, valószínűleg újra nyolcévessé kellene válnom – vagy odaadnom a könyvet egy nyolcévesnek, de ilyen korú gyerek éppen nincs se a családban, se a baráti körben.
Ettől még muszáj bevallanom, még ha ettől unalmas felnőttként is hangzom, hogy bennem maradt némi hiányérzet mind a történet, mind a szereplők kapcsán. Pedig az alaphelyzet nagyon izgalmas ám!
Riki tizenhárom éves, és a budai vár gondnokának fiaként úgy ismeri az összes titokzatos, föld alatti járatot, mint a tenyerét. Barátaival, akikkel Vagányoknak nevezik magukat, itt gyűlnek össze iskola után. A sötét alagutakban bandázni akár vagányság is lehet, de a hétköznapokban sok nehézséggel küzdenek ezek a gyerekek. Riki és az apja majdhogynem a társadalom peremén élnek, Bálint dadogós, Jancsi félénk és félárva. Persze van egy bátor fiú is, Feri, meg egy menő csaj, Petra, és még egy testvérpár, Marika és Piroska, akik valószínűleg csak a női kvóta miatt kerülhettek bele a cselekménybe, mert Petra mellett teljesen eltörpül a jelenlétük.
Igaz, Riki karaktere mellett meg a fiúk törpülnek el ugyanígy. Minden mondatukat és tettüket gyakorlatilag az az egy jellemvonásuk definiálja, amiről fentebb írtam. Feri mindig bátor, rajta keresztül láthatunk bele a tankrobbantás és lövöldözés világába, de bimbózó szerelmi szálát csak úgy elnagyoltan veti oda a szerző. Jancsi mindig félős, irtózik a gyilkolástól, de azért neki is találnak feladatokat, amelyekkel támogathatja a forradalmat.
Bálintról meg csak a barátai tudják, hogy valójában okos gyerek, csak nem tudja magát kifejezni. Volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy ezek a fiúk is csak azért kerültek bele a könyvbe, hogy rajtuk keresztül be lehessen mutatni a pesti utcákon történteket, ugyanis hiába tudjuk, hogy ők Riki és Petra barátai is, közös kalandokban nincs részük.
A Riki-Petra-szál egy fokkal váratlanabb volt. Riki úgy gondolja, a forradalom remek apropó lesz arra, hogy megfizessen apja régi barátjának, aki azóta ávós lett, és akire a várgondnok azóta is keserűséggel gondol vissza. Bár irreálisnak éreztem az alaphelyzetet (merthogy természetesen a gyerekek ügyesen tőrbe csalják az ávóst), Riki és az apja, illetve a Riki és Petra közötti jelenetek nemcsak jól megírtak, de kifejezetten hitelesek is voltak. (Az apuka valós politikai vicceket suttog a gyerekeknek, Petra pedig, ha gyerekszinten is, de bevallja Rikinek, hogy rendszerhű szüleinek egyik barátja szexuálisan zaklatja: ezek a részek kiemelkedően jók lettek, méltók a feldolgozott témák komolyságához.)
A politikai és társadalmi mondanivaló átadását felemásan oldotta meg a könyv. További egydimenziós szereplőként feltűnik egy zsidó, aki beszélő fejként behozza a cselekménybe a munkaszolgálat emlékét, majd azt a szellemi útravalót nyújtja a gyerekeknek, hogy “fasiszta és kommunista egyre megy”. Holott éppen az az egyik legfeloldhatatlanabb ellentmondás, hogy a zsidók számára (amint a holokauszttúlélő nagymamám elégszer elmesélte) a szovjetek mégiscsak életmentők voltak, nem csupán a következő elnyomók. Erre azonban egyáltalán nem reflektál a könyv.
A foglyul ejtett ávós és az apuka kommunikációja viszont pozitív példa: nemcsak az derül ki, mint egy jó krimiben, hogy semmi sem az, aminek látszik, hanem Riki rádöbben (és rajta keresztül az olvasó gyerekek is), hogy egy diktatúrában valójában minden kisember áldozat: még az is, akire a rendszer véletlenül éppen a tettes szerepét osztja.
Összességében úgy érzem, hogy Monica Porter könyve az angol és a magyar anyanyelvű gyerekek számára is érdekes olvasmány lehet. Ugyan a cselekmény és a szereplők sikerülhettek volna jobban, ahhoz mindenképpen jó választás A budai vár Vagányai, hogy a külföldi gyerekek megismerjék Magyarországnak és a magyar történelemnek ezt a szeletét.
A magyar gyerekeknek pedig az 1956-os ünnepségek és a “te ezt még úgysem értheted”-legyintések közepette adhat mankót a regény, bár én ezúton üzenem nekik, hogy miután elolvasták, kérdezzék meg aput, anyut, pláne a nagyszülőket, ha vannak, hogy az ő felfogásuk, emlékeik mik ‘56-ról. És ezúttal ne engedjék, hogy elhessegessék őket. Hiszen a maguk idejében a Vagányok sem engedték…
Monica Porter: A budai vár Vagányai, Móra Kiadó 2024, 144 oldal
