Már a világjárvány előtt is küzdöttem az elszigeteltség érzésével. Néha depressziós időszakaim voltak, és szükségem volt arra, hogy alkossak valamit, ami ezt tükrözi. Így a sziklakertemből köveket használva építettem egy talapzatot az otthoni stúdiómban. Lisztet szórtam a padlóra, ami olyan kietlen tájjá változtatta a teret, mint a Hold felszíne, egy másik világ, amelybe a néző beléphet. Beállítottam a kamerát, elfoglaltam a helyemet, az aranyhalaknak való üveget úgy helyeztem a fejemre, mint egy űrsisakot, majd elindítottam az önkioldót – meséli Benji Reid fotóművész.
Amikor megláttam a képet, úgy éreztem, hogy az érzelmeim közvetlen tükre. Két szenvedélyem találkozása volt: az afrofuturizmus, amely a tudományos fantasztikumot, a fantáziát és a történelmet ötvözi, ahogy a fekete élményeket vizsgálja, és a butoh, egy japán avantgárd táncforma, amelyben a szereplők gyakran vastag fehér festékkel fedik be arcukat és testüket. Az anyagok kontrasztja – az üveg hidegsége, a liszt hamuszerű minősége és az emberi bőr melegsége – texturálisan gazdaggá tette a képet, mélységet adva neki, amely egy másik univerzumként hatott.
Az afrofuturizmus mindig is termékeny talajnak tűnt a munkámhoz. Olyan világokat képzel el, amelyek mentesek a fehér felsőbbrendűség hatásától, ahol a fekete emberek mindent újragondolhatnak. Az űrben a képzelet szabadsága lehetővé teszi, hogy bármi lehess és bármit megtehess.
Sosem terveztem, hogy fotográfus leszek. A 80-as évek elején bodypopper voltam, majd balettot és kortárs táncot tanultam, és mintegy 15 évig fizikai színházművészként dolgoztam. A hiphop színház egyik úttörője voltam, amely táncot, színházat, történetmesélést és fekete kultúrát ötvözött. A londoni Nemzeti Színháztól a Sydney Operaházig turnéztam, és saját táncszínházi társulatot alapítottam, amely lehetővé tette, hogy világszerte alkossak.
„Megfogadtam, hogy soha többé nem lépek fel.”
2011-ben megszűnt a finanszírozás, és a társulatom összeomlott. Úgy éreztem, az egész világom összeomlott. Mintha azt mondták volna nekem: „A hangodra már nincs szükség.” Fekete művészként gyorsan félreállítanak minket, és ha egyszer oda kerülsz, szinte lehetetlen visszatérni. Megfogadtam, hogy soha többé nem lépek fel. Több mint egy évtizedig nem is tettem. Nem tudtam elviselni, hogy ismét kiálljak a világ elé.
Aztán, amikor pakoltam a társulati irodában, találtam egy régi fényképezőgépet – egy egyszerű tükörreflexes gépet. Elkezdtem fotózni a lányomat. Felraktam a képeket a Facebookra, és az emberek kapcsolódtak a munkámhoz, új ötleteket javasoltak: fotózzak manuális módban, próbáljak ki más lencséket, finomítsam a kompozíciómat. Közvetlenül a közönségemtől tanultam. Ez egy igazi reveláció volt: a közösségi médiában alkothattam anélkül, hogy engedélyt kellett volna kérnem, támogatásokra pályáznom, vagy helyszínekkel egyeztetnem – mindazokkal a dolgokkal, amelyek korábban nyomasztottak.
Rájöttem, hogy közvetlenül a közönséghez is eljuthatok. Ez lehetővé tette, hogy újraalkossam magam, és hosszú ideig elrejtettem a múltamat, mint előadóművész. Nagyon kevesen tudták az Instagram követőim közül, hogy már éltem egy szakmai életet. De még akkor is, amikor kerültem a színházat, az ottani tapasztalatok közvetlenül átültetődtek a fotográfiámba. Tudtam, hogyan mozognak a testek, hogyan működik a fény és az árnyék. Tudtam, hogyan kell jelenetet alkotni. Minden, amit évtizedekig tanultam a 3D-s művészeti formákban, lecsapódott a 2D-s képekben.
Az évek során rendezők és kreatívok, akik ismerték korábbi munkámat, többször hívtak vissza a színpadra. Egészen tavalyig visszautasítottam. De a fotográfia lehetővé tette számomra, hogy újra felfedezzem a kreatív énemet, és tavaly bemutattam a Find Your Eyes című előadásomat a manchesteri nemzetközi fesztiválon, amely integrálta a fotográfiámat és a színpadi munkámat, ami most tért vissza a Velencei Biennáléról, és világ körüli turnéra indul.
Ez egy keserédes pillanat. Olyan sokáig dolgoztam egyedül, a saját teremben, hogy most érzékenyen reagálok arra, hogy visszatértem a világba. Egy szinten ez egy hazatérés – visszatérés életem egyik nagy szerelméhez. Másfelől úgy érzem, mintha egy új kezdet lenne, mint egy főnix, aki újjászületik a hamvakból. Most már tudom, hogy el kellett veszítenem mindent, hogy újra megszülessek.
A Find Your Eyes október 10-12-ig látható a dublini színházi fesztiválon.
Benji Reid önéletrajza:
Született: Manchester, 1966
Képzettség: „Autodidakta a fotográfiában. Táncban, színházban és világítástervezésben a Northern School of Contemporary Dance-en tanultam.”
Hatások: „Gordon Parks, Irving Penn, Denise Wong és J-Dilla.”
Magas pont: „Táncolni a Soul II Soul-lal a Soul Train Awards-on 1990-ben, és hátul megölelni Quincy Jones-t.”
Mélypont: „A társulat elvesztése.”
Toptipp: „Soha ne hagyd abba a játékot – és ne félj a kudarctól.”
Honlap: https://www.benjireid.com/
(Cikkünk a The Guardianban megjelent Edward Siddons-írás alapján készült,)
