Kávézacc és könyvespolc, hetilap és klasszikus irodalom
Szőnyeg méretű hetilap az ölemben, polcokon könyvek és újságok, körülöttem csend. A soproni könyvtár olvasótermében ülök éppen, rendszeresen látogatója vagyok az intézménynek. Kedvelem a könyvtárakat. A csöndet, a hosszú tömött polcokat, és a köztük sétáló, a könyvek szeretetével átitatott embereket. Az olvasó ember töpreng, tűnődik, gondolkodik. A dicsfény felfestése előtt még gyorsan hozzá teendő, néha persze a könyvtárba járó ember is meghülyül. A sok betű az agyára megy, és például a választásokon hülyékre szavaz, társaságban bolondságokat beszél, vagy a tőzsdén felcseréli a bikát és a medvét. Ennek ellenére előlegezzük meg a reményt: a betű és a könyv előre visz, különösen akkor, ha már kiállta az idők próbáját.
Ott ülök tehát a szőnyeg méretű hetilappal az ölemben, körülöttem egyéb újságok, hírek, tudósítások és publicisztikák. Próbálom értelmezni, hogy merre tart a világ. Merre hömpölyög a történelem, és benne mi magunk vajon merre hullámzunk? Ehhez persze igénybe veszek néha egyéb információs forrást is, a digitális felülettől kezdve egészen az utca hangjáig, a rokoni bölcsességen át a szomszédok magvas meglátásáig, kávézacc, lóhere, kristálygömb és jóskártyák, mikor épp mi van kéznél.
Sűrű volt a nyár. Olimpia, politika kontinenseken át, kultúra, tőzsde, gazdaság, háborúk és vallás, hullámok egymás hátán, indulatok és bölcseletek, gondolatok és inspirációk, olvasom, értelmezem, próbálom megfejteni, hajtom, lapozok egymás után, majd eszembe jut, hogy egyszer valaki azt mondta, az újságot és a híreket hagyni kell a francba, csak könyveket érdemes olvasni. Csak könyveket?
Igen. És természetesen abból is csak a jót. Hát, persze. Mint az örök tőzsdei bölcsesség: csak azt a részvényt szabad megvenni, aminek fel fog menni az árfolyama. Olcsón kell venni, drágán eladni! Egyszerű, mint az egyszeregy. Nem is értem, akkor miért bonyolítjuk túl az életet. Mire ez a nagy ricsaj a napilapokban meg a hetilapokban? Mire fel ez a nagy kiáltozás? Hiszen elég csupán annyit mondani, hogy legyen béke, és akkor lesz! Hát, nem így van?
Hosszú könyvtárpolcok között csönd. Lassú léptek, tűnődés, ismerős arcok, bólintás, egy-egy halk jó napot, rég láttam, mit olvas éppen, majd arccal vissza a polcok felé. Történelem, irodalom, gazdaság, sport, művészet, tudomány, és rengeteg téma, tengernyi könyv. Merre halad a világ? Merre hömpölyög a történelem, itt a jelenben velünk az oldalán?
Lassan záróra, az intézmény bezár, így aztán választanom kell a művek közül. T betűnél járok éppen, szememmel simítom a polcon a könyveket és egyszercsak ezt látom: Tolsztoj, Háború és béke. Fordította Makai Imre. Na, tessék, újra témánál vagyunk. Nem bánom. Leveszem és csak úgy hirtelen belelapozok. Azt olvasom:
„Boriszt izgatta a legfelsőbb hatalom közelsége, amelyben e pillanatban érezte magát. Tudta, hogy itt érintkezésben van minden rugóval; e rugók mozgatják azokat az óriási tömegeket, amelyeknek ő csak egy jelentéktelen, alázatos, piciny részeként érezte magát ezredében.”
Aha, tehát, az a bizonyos óriási tömegeket mozgató legfelsőbb hatalom, és annak is a mámorító közelsége. Azt is mondta valaki egykor, hogy nincs új a nap alatt. Talán tényleg igaza van, bizony újra és újra átéljük ugyanazt. De akkor lehet, hogy a napilapok és a hetilapok is önmagukat ismétlik? Mindegy, ekkora filozófiára nincs most idő, lassan tényleg zár a könyvtár. Tolsztojt most visszateszem, olvastam már, bár érdemes lenne újra átvenni, de most mégis másra vágyom.
Lépteimet gyorsítom, a választást sürgetem, gazdaság, irodalom, regény, életrajz, utazás, különböző polcok közt haladok, majd néhány ígéretes könyv mellett döntök a következő hetekre. Ki is kölcsönzöm ezeket. Plasztikkártya, vonalkód, pittyegés, pecsét, viszontlátásra, minden jót, igen, köszönöm, rendben, én is, szintúgy, üdvözlöm, és nem felejtem el, természetesen, a legközelebbig, ésatöbbi, ésatöbbi, majd kilépek a vastag falak közül a kora ősz még kellemes, de már hűvösödő naplementéjébe. Madarak szállnak a magasban, sietős szárnycsapásuk surrogását hallom, mintha így búcsúznának. Hamarosan a falevelek is hullani fognak. Őszi illat ereszkedik majd a városra, és csendesebb lesz minden.
Ősszel is vár a könyvtár, és én jövök. Újra áttanulmányozom a szőnyegnyi lapokat, elolvasom a híreket és a véleményeket innen és onnan, töprengek és tűnődök, gondolkodom, a betűk erdejében kalandozom, aztán ismét jön az utca hangja, kávézacc, lóhere, kristálygömb és jóskártyák, no és természetesen a tőzsdei medvék és a bikák, miközben megállás nélkül azon tűnődöm: mit hoz ez az ősz, és vajon merre tart a világ?
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
Séra András minden írása a Librariuson
