Konrád György brácsaművész (1924-2024) Szegedről indult és a leghíresebb magyar zenekarokban játszott az Állami Hangversenyzenekartól a Tátrai Vonósnégyesen át a Fesztiválzenekarig. A századik életévében elhunyt művészre emlékeztek családtagjai, barátai és zenésztársai hétfő este a Zeneakadémián. Nógrádi Gábor emlékbeszédéből idézünk részleteket.
Amikor azon gondolkoztam, mit mondhatnék ma Gyuri bácsiról, melyik az a szó, a legpontosabb kifejezés, ami az életét jellemezte, az emberiség legfontosabb sportága, a túlélés jutott eszembe.
Számos interjút készítettem vele az elmúlt 40-50 évben és általában mindig erről beszélgettünk. Túlélési történetekről, túlélési technikákról, túlélést segítő szellemi, lelki képességekről. Ki bírja az életharcot jobban? Ki bírja ki tovább – több ideig a létezés stadionjában? Adyval szólva, ki győzi a harcot bús haraggal? Ki éli túl épségben, amit rámér a sors, azaz a történelem meg a többi ember, és nem utolsó sorban, amit saját maga mér saját magára.
Na, de mondják meg, ugyan miről beszélgethet két zsidó származású férfi? „Hogy vagy?” Élek. „Gratulálok!”
A legjobb lesz, ha búcsúzásul a vele készült interjúkból idézek. A saját vallomásainál jobban, pontosabban, bölcsebben úgysem beszélhetek róla.
„A zene, a hangszertudás volt az egyetlen mód, hogy a szegényebb családok gyerekei átlépjék a kasztok határait. Mi a keresztény társadalomnak zsidók voltunk, a zsidóknak meg nem elég gazdagok. A zene olyan világba juttatta el a hozzám hasonlókat, ahol nem léteznek a születésből eredő korlátok.”
„Én szerencsés ember voltam, mert abból éltem, amit szerettem. És a szerencse később sem hagyott el. Amikor a szegedi operát megszüntették negyvenkilencben, engem tettek az utcára, mert nem volt családom. Ha ez nem történik meg, még mindig a Tisza partján vagyok másodhegedűs, úgy bele voltam süppedve a kártyába, a fociba meg a középszerbe.”
„Az ember életében egyetlen dolog legyen állandó: a változás, a változtatás. /…/ A zenész nem ülhet le soha, hogy „ezt megtanultam, ezt tudom… Ha ma sikerül egy koncert, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is sikerül.”
„Találkoztam néhány „kevésbé tehetséges” karmesterrel is… Én megmaradtam örömzenésznek. Mindig igyekeztem úgy játszani, ahogy nekem jó… Persze, ha erőszakos a karmester, akkor a tudomására kell hozni, hogy „vigyázzon karnagy úr, mert úgy fogunk játszani, ahogy dirigál!”
„Nem is szeretném abbahagyni, amíg erővel bírom. Bár nagyon nehéz az embernek megtartania az önkontrollját idős korban. Ezért meg is beszéltem néhány fiatalabb haverommal, hogy szóljanak, ha úgy látják: baj van. Mindenkinek szüksége van egy ellenőrző személyre, akinek elhisszük, hogy most már abba kell hagyni. Ha elhisszük…”
