Az 1934 augusztus 23-án Salgótarjánban született, Franciaországban élő Nagy Pál író ma ünnepli 90. születésnapját. Korábban több beszélgetésünk és cikkünk jelent meg az íróról. Most egy vele kapcsolatban készült írásmű egy részletével köszöntjük, és három friss fotóval, valamint Sinkó László előadásával!
Epilógus (részlet)
– Én belépek a 100 évesek klubjába! – mondta Pali olyan elszántsággal, mint a hegymászó, aki elhatározza, hogy megmássza a Kilimandzsáró csúcsát.
– Hová? – kérdeztem megrökönyödve – hiszen még csak most leszel kilencven!
– Na, igen. De ha belépek, akkor kutya kötelességem lesz megérni a százat, hiszen nem hozhatok rájuk szégyent!
– Vagy úgy – mondtam elmélázva és eszembe jutott a hetven éves Nagy Pál, aki akkor egy súlyos műtétre várva a rá jellemző alapossággal megírta végrendeletét, az utolsó használati tárgynak is megjelölve leendő gazdáját. Most, hogy túl vagyok az operáción és az orvosok gyógyultnak nyilvánítottak, dobhatom ki az egészet, mondta nevetve, nem baj, majd írok másikat 15-20 év múlva. Nos, végrendeletről szó sincs, hosszú távú tervekről annál inkább.
Ez a mentalitás egyébként nem egyedi, sokkal inkább korfüggő. Amikor apámra hetven éves korában szintén egy súlyos műtét várt, csak annyit mondott: Semmi baj, éltem már eleget.
Aztán 88 évesen, a halála napján rám szólt, hogy azonnal hívjak hozzá egy orvost, mert nem szeretne még elmenni. Mérges volt, amikor a telefonálás után közöltem vele, hogy nagyjából egy óra múlva lesz itt a doktor. Amikor megkapta az injekciót, megnyugodott. Éjfél tájt halt meg.
Aztán eszembe jutnak egyik szomszédom utolsó szavai, akivel a közeli fennsíkon találkoztam néhány éve. Hogy van, Józsi bácsi? – kérdeztem a 92 éves, mindig vidám embert. Várom már a halált, mondta és szeméből, ahogy állta a pillantásomat, teljes belenyugvás sugárzott.
(…)
(A teljes szöveg a Palócföld folyóirat 2024/3-4. számában jelenik meg, ez év októberében.)
Sinkó László Nagy Pál három versét szavalja:
