Az OCD szorongást okozott – a jeges vízben készült fotók pedig megadták a vágyott érzéketlenséget – írja a The Guardian című lap online-ja.
Tavaly nyáron tíz napot töltöttem Norvégiában a párommal. Bejártuk Jotunheiment, egy szurdokokkal, patakokkal és vízesésekkel teli nemzeti parkot az ország déli részén. Volt egy elképzelésem egy képről, amit szerettem volna megörökíteni, és Jotunheimen tűnt a tökéletes helyszínnek – meséli Svante Gullichsen.
Egy vízesés közepén akartam lefotózni magam, de az általunk felfedezett szurdokok és vízesések közül sok túl veszélyes volt. Egy napon, egy magasan fekvő, kövezetlen úton haladva felfedeztem, ahogy néhány patak egyesült egy fekete víztömegben.
Megálltunk az autóval. Leteszteltem, mennyire csúszósak a kövek és milyen hideg a víz. Körülbelül húsz méterrel arrébb egy nagyon meredek szakadék volt, de ez a hely biztonságosnak tűnt. A patak szélesen folyt, és az alatta lévő sötét szikla keretként szolgált a testemhez.
Beállítottam a fényképezőgépet a páromnak, majd helyet foglaltam a patakban. Többször próbálkoztunk, míg végül sikerült a kívánt kép. Egy alkalommal egy busz haladt el mellettem, miközben meztelenül álltam a vízesésben. Az utasok mind tapsoltak.
Ez a kép azt az érzést ragadja meg, hogy mindannyian külső erők hatásának vagyunk kitéve – olyan dolgoknak, amelyek folyamatosan erodálnak minket. Azt akartam, hogy a néző választ adjon a kép által felvetett kérdésekre. Túléli? Elragadja az áramlat? Vagy sikerül tartania magát?
Ezeknek a képeknek az elkészítése számomra egyfajta terápia. Ez a kép egy trilógia harmadik részéből származik, amelyet az elmúlt években készítettem, és amely a mentális egészségemmel, különösen az OCD-vel való küzdelmeimet dokumentálja. Minden sorozat egy új szakaszt mutat be: a betegség kialakulását, a terápiát és azt, hogyan hagytam magam mögött életem legrosszabb éveit.
Már gyermekként is nagyon nehéz volt beszélnem arról, mi zajlik a fejemben, vagy kifejeznem az érzelmeimet és szükségleteimet. Ezeket a műalkotásokat azért kezdtem el készíteni, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy kiadhassam magamból.
A legrosszabb időszakomban rendkívül szorongó voltam. De ezek az akciók, legyen szó jeges vízbe merülésről vagy nagy magasságban való függeszkedésről, pillanatnyi ürességet adtak a fejemben. Csak a pillanatra tudtam koncentrálni. A jeges víz vagy a magasság igazolta a szorongásomat: volt rá okom. És ezek után a mutatványok után semmit sem éreztem – de jó értelemben. Ez a teljes üresség volt az, amire vágytam ezekben az időkben.
Nem azért használom a meztelenséget, mert érdekes, hanem mert ez egy módja annak, hogy őszinte legyek. Ruhák nélkül nincs semmi, amivel megvédhetnéd magad. Esztétikailag pedig tetszik, mert kontrasztot hoz létre a sötét, kemény szikla vagy a hideg víz tintafekete terei és az emberi bőr melegsége között.
Ezek a munkák az ember és a természet kapcsolatáról is szólnak. Finnországban, az otthonomban, mitologizáljuk a természethez való viszonyunkat. Mégis, eutrofikációval szennyeztük tavainkat, és az öreg erdőket kivágtuk a gazdaság fenntartása érdekében. Munkám arról szól, hogy új kapcsolatokat építsek, mind magammal a sötét időszakokban, mind pedig a világban, amelyben élünk. Munkámmal nem meghódítani akarom a természetet, hanem részesévé válni.
Tavaly ősszel Helsinkiben tartottam egy kiállítást ennek a trilógiának az utolsó részéből, amely évek munkájának lezárását jelentette. Ez egyúttal a terápiám végét is szimbolizálta. Úgy éreztem, hogy elismerték, mennyivel jobban érzem magam. Ez egyfajta lezárás volt – mondta Svante Gullichsen.
