Kiyash Monshef: Egyszer volt, Móra kiadó, 2024, 400 oldal, itt kedvezményesen megvásárolhatod
Mit szeretek a fantasyben? Ezt a kérdést bárki felteheti magának: a hardcore rajongók, akik minden új megjelenésre azonnal lecsapnak és képben vannak a legújabb trendekről, meg az olyanok is, mint én, akik ritkán olvasnak fantasyt, de akkor még inkább örülnek, ha véletlenül pont egy igazán minőségi darabba futottak bele.
Így jártam én is Kiyash Monshef Egyszer volt című regényével: bár eleinte bizonytalan voltam, hogy tetszik-e, a végére abszolút meggyőzött. Ám ahhoz, hogy ezen a folyamaton a kedves olvasót is végigvezethessem (persze spoiler nélkül!), előbb nekem is meg kell válaszolnom a fenti kérdést.
Számomra az az igényes fantasy, amelyiken megérzem, hogy a szerző egyéni és kollektív szinten is gondol valamit az emberről, és ezt szervesen bele tudja építeni a maga varázslatos kavalkádjába.
Egyéni szinten magáról az emberi pszichéről van szó: a különleges lények, tárgyak és erők a saját belső folyamataink kivetülései, amelyek, úgy tudom, konkrét terápiás folyamatokban is segíthetnek.
Kollektív szinten (ez már inkább az én területem) pedig csupa olyan motívummal dolgozik a fantasy, amelyek visszavezethetőek a több száz vagy akár több ezer éves népköltészeti és mitológiai hagyományokig: a kortárs író verziója egy a sok közül, amely aztán párhuzamosan él majd tovább a többivel.
Talán már ennyiből is kiviláglik, mekkora felelősségnek érzem a fantasyírást: Kiyash Monshef, sok elődjéhez és kortárs kollégájához hasonlóan, élet és halál ura. Ő dönti el, mit tanulunk általa magunkról, az őseinkről, a közegünkről.
Éppen ezért eleinte feszengve olvastam az E/1-es narrátor, Marjan Dastani belső monológjait és interakcióit. Az apját nemrég meggyilkolták, és mivel már az anyja is rég halott, ő tizenöt évesen megörökli apja házát és állatklinikáját. A körülötte élő felnőttek, de még az állami szervek számára is teljesen rendben van, hogy a gyámnak kinevezett szomszéd csak úgy néha ráköszön a lányra, a vállalkozás kapcsán meg arról győzködik, hogy érdemes volna eladnia, hiszen úgyis veszteséges. Lehet, hogy nem ismerem elég jól az Egyesült Államokat, ahol a történet játszódik, de nehezen hiszem el, hogy bármilyen nyugati országban így zajlana egy ilyen folyamat.
Amennyire zavart, hogy a reális világban ennyire irreális a felütés, annál jobban ment a szerzőnek, amikor elkezdhette építgetni a fantasyvilágot. Marjan ugyanis rádöbben, hogy a varázslények, amelyekről addig csak mesékben hallott, tényleg léteznek, sőt, az ő apja gyógyította őket. Rajtuk keresztül pedig sokféle emberrel is találkozik, és hamar kiviláglik, hogy nem mindenkinek tiszták a szándékai…
Marjan végig azt érzi, hogy valami hiányzik az életéből, és menet közben rájöttem, hogy a narráció is ezt hivatott megjeleníteni. Nemcsak az élethelyzete furcsa ennek a lánynak, hanem ő maga is az. Egyre gyanúsabb lett, hogy Monshef tudatosan írja ilyenné, és a történet végén meg is kapjuk a magyarázatot, miért lett ilyen Marjan – látszólag a mágiának van ebben szerepe, valójában viszont az emberi pszichének.
Talán az utóbbi miatt érzem, hogy az erős és hiteles magyarázat visszamenőleg felhúzza az egész regényt: hiszen a megfoghatatlan narráció végig stílusbravúr volt, ráadásul Monshefnek végig titokban kellett tartania. Hatalmas írói kihívás lehetett, de megugrotta: azt hiszem, ebből a könyvből (bár célközönségnek a kiskamasz korosztályt jelöli meg a kiadó) mindannyian tanulhatunk valamit a saját belső világunkról.
Hogy a másik szempontot is megnézzük, kulturális téren pedig egyértelműen brillírozik a szerző, a regény első lapjától az utolsóig. A varázslényekhez a fejezetek közé ékelődő eredetmítosz-népmeséken át vezet az út, amelyeket különféle szereplők idéznek fel. Marjan a mesék által talál kapcsolatot iráni gyökereivel, holott ezekhez már az apja is bizonytalanul viszonyult (mindent elárul, hogy Jamsheed helyett Jimnek szólíttatta magát), illetve maguk a lények is mintha a perzsa és az európai(ból lett amerikai) kollektív tudat határmezsgyéjén helyezkednének el.
A történet logikája szerint az instabil lelkivilágú vagy élethelyzetű emberek könnyebben kapcsolódnak a griffekhez, manókhoz, sárkányokhoz és társaikhoz, így nem csoda, hogy Marjanon kívül más sokadikgenerációs bevándorlókról is kiderül, van velük dolguk – de például annak a fehér amerikainak is, akit gúzsba kötnek az elvileg ’saját’ társadalmának normái és anomáliái.
Úgyhogy ha mi magunk is úgy érezzük, hogy valami nem stimmel, akár a világunkkal, akár a közvetlen környezetünkkel, vagy éppen a lelkünkben háborog valami, két lehetőségünk van. Vagy megvárjuk, amíg bekopog az ablakunkon egy karbunkulus vagy egy kilencfarkú róka, vagy pedig elolvassuk az Egyszer volt című regényt, amely, bár valószínűleg a szórakoztatás volt az elsődleges célja, talán segít majd a saját életünket is tisztábban látni. És ehhez tényleg csak néhány mancs, toll és pikkely kell.
