A magyar filmrendező, Tarr Béla híres az egzisztenciálisan nyomasztó fekete-fehér filmjeiről. Elmagyarázza, miért hagyta el hazáját, hogy saját filmsulit vezessen, és miért szereti Csehovot, Hitchcockot és Gus Van Santot – írja a The Guardian.
Évekig Tarr Béla félelmetes filmjei elérhetetlenek voltak az Egyesült Királyságban, és ő volt a sokat vitatott európai magas művészet menekülő zsenije, a filmek Kurtz ezredese, elrejtőzve az ötletek dzsungelében.
De az 1980-as és 1990-es években a magyar rendező munkái elkezdtek megjelenni Nagy-Britanniában, és a műértő közönség meglepődött vagy elragadtatott volt a rendkívül hosszú filmjeitől. Gyakran a magyar modernista Krasznahorkai László ugyanolyan nehezen emészthető regényeiből adaptált filmjeit felesége, Hranitzky Ágnes vágta és társrendezte, és Mihály Víg zenéje kísérte.
Tarr 2011-ben visszavonult a filmkészítéstől, hogy saját filmsulit, a film.factory-t vezesse Szarajevóban. De munkásságát ezen a nyáron újraélesztik egy nagy retrospektív keretében a londoni BFI Southbank-ban, így az újonnan érkezők is betekintést nyerhetnek szürreális, hatalmas világába, mely tele van weltschmerzzel, fekete humorral és lassú-noirral.
Filmjei hosszú, megszakítatlan kameramozgásokat tartalmaznak, többnyire fekete-fehérben, komor embereket ábrázolva, akik végtelenül vándorolnak sivár síkságokon egy zord világban, néha reménytelenül részegedve le mocskos kocsmákban és botladozva táncolva, mint az élőhalottak.
A „Kárhozat” (1988) egy depressziós férfit mutat be, aki komoran szerelmes egy kabarédalnoknőbe, és úgy kezeli a helyzetet, mint egy különösen gyötrődő Samuel Beckett karakter.
A „Werckmeister harmóniák” (2000) egy teljes közösséget mutat be, amely tömeghipnózis áldozatává válik egy furcsa cirkusz érkezése után, amelyet egy gonosz demagóg figura, a „Herceg” vezet, és egyetlen attrakciót mutat be: egy óriási halott bálnát.
A legmegdöbbentőbb talán a „Sátántangó” (1994), amely egy faluközösséget mutat be, akik életüket feladják, hogy kövessenek egy karizmatikus, bűnöző kultuszalakot, aki látszólag visszatért a halálból. Ez a film hét óra és 19 perc hosszú, egy hatalmas kísértetház, egy közép-európai gótikus horror és egy őrült belső eposz a kiábrándulásról és a kétségbeesésről, Gogol és Tarkovszkij szellemében.
Amikor Tarral interjút készítek (írja Peter Bradshaw), videóhíváson keresztül beszélgetünk, de a laptopja kamerája nem működik, és a sötétség téglalapjából beszél hozzám, amely metaforikusan felborítja melegségével és szellemével.
Megkérdezem, élvezi-e annyira a fiatalok tanítását, mint a filmkészítést, és nehézkesen válaszol: „Nem. A filmkészítés olyan, mint egy drog, és még mindig függő vagyok! De azért akarok a fiatalokkal dolgozni, mert azt akarom, hogy önmaguk legyenek, hogy szabadok legyenek, hogy forradalmibbak legyenek, mint én voltam. Az én szlogenem nagyon egyszerű: nincs oktatás – csak felszabadítás!”
Szóval miért hagyta abba a rendezést 2011-ben a „Torinói ló” után, amely Nietzsche ölelgetett lovának sorsát képzelte el az összeomlása előtt? És hogyan jött létre az iskola külföldön?
„Ez egyszerű volt. Volt egy érzésem. Mindent megcsináltunk, amit akartunk. A munka kész, és elfogadhatod vagy elutasíthatod. Ez már nem az én dolgom. Producer akartam lenni, az új magyar filmmel dolgozni. Volt egy produkciós irodánk, és nem hinnéd el, milyen volt az asztalom. Minimum 10 különböző projekt volt rajta! Imádtam ezekkel az emberekkel dolgozni. De aztán jött ez a kormány, ez a szar, ez a jobboldali szar. Nagyon világosan megmondták, hogy alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez, és teljesítenünk kell az elvárásokat, és végül azt mondtam: ‘A francba! Jobb, ha átadom az összes ötletet és projektet, és elhagyom az országot, mert azt érzem, hogy reménytelen.”
Ez elvezet a filmjei politikai erejéhez. A retrospektív sugall valami újat: a hatalomimádat, a csoportos hisztéria és a befolyásolhatóság példázatát, amely egyedülálló módon intuitálja mind a szovjet korszak személyi kultusz politikáját, mind a nacionalizmus, fasizmus és Orbán Viktor világát, amely még csak eljövendő. A „Werckmeister harmóniák” bizonyára egy film, amely emlékszik az 1956-os magyar forradalom fájdalmára és a kollaboráns náci uralomra Szálasi Ferenc alatt 1944-től a második világháború végéig, és érzi, hogy mindez újra körbejár. Szóval a munkássága figyelmeztetés a fasizmus veszélyére?
Tarr válasza elgondolkodtató: „Nem csak a fasizmusról van szó – minden populizmusról. Tudod, ez a különbség Magyarország és az Egyesült Királyság között. Magyarország még mindig büszke erre a szarra. Ez egy rémálom volt, és még mindig egy rémálom. Hihetetlen a 21. században. Látni, hogy az emberek függnek ettől, valódi pokol. Ezért dolgozom szerencsére külföldön, fiatalokkal, akik 20 és 30 év közöttiek.”
Azon tűnődtem, vajon hosszú snitteket és melankolikus monokróm képeket tanítanak-e nekik? A hangja kitör a laptop sötétségéből: „Nem! Tilos az én stílusomat követni! Saját kérdéseiket kell feltenniük. Magukat kell nyomniuk.”
Természetesen nem csak a diákok és a húszas éveikben járók eshetnek a nagy ember bűvkörébe. Gus Van Sant készített híresen egy lassú mozgású filmet, a „Gerry”-t, 2002-ben, Matt Damon és Casey Affleck főszereplésével, két srácról, akik eltévednek a sivatagban és nagyon Tarr-szerű módon vándorolnak. Tarr nevet régi barátja, Van Sant és a tisztelgés emlékére: „Meghívott minket egy vetítésre, és láttam. Mondtam: ha akarod, megteheted. Tudod: a stílust lehet másolni – de a szellemet? Ha! Esküszöm, jó barátom Gus, és amikor legutóbb LA-ben voltam, vacsoráztunk!”
Tarr filmjeinek másik meglepő eleme a halálosan komor, kihalt fekete humor. Hangosan nevettem, amikor a „Sátántangó” kövér, részeg orvosa, akit Werner Herzog állandó szereplője, Peter Berling játszott, rájött, hogy elfogyott a pálinkája, és újra kell vennie, és halálos hangon kijelentette: „Úgy tűnik, el kell hagynom a házat…”
„Teljesen igazad van,” mondja Tarr. „Egyszer olvastam, hogy Csehov azt mondta, hogy csak vígjátékokat írt, és nem értette, miért játsszák darabjait a színházban drámaként. Az én véleményem szerint mi vígjátékokat csináltunk. Sokat lehet nevetni.” És a vígjátékokon kívül ott van a film noir. A „Londoni férfi” (2007) című filmje Tilda Swinton főszereplésével végül is Georges Simenon regényén alapult, amelyet 1947-ben egy hagyományos brit thrillerként, a „Kísértés kikötőjeként” készítettek el Robert Newton és William Hartnell főszereplésével – bár Tarr változata sokkal lassabb, elmélkedőbb és álomszerűbb.
„Imádom a film noirt,” mondja Tarr. „Az egyik kedvenc rendezőm Hitchcock. Nem lehetsz dogmatikus vagy ortodox. Nyitottnak kell lenned!”
Az egyik kedvenc jelenetem Tarrról az a pillanat, amikor a rejtélyes, korrupt rendőrfőnök a „Sátántangó”-ban hirtelen kiburjánzik az élet értelméről: „Az emberi élet értelmes, gazdag, gyönyörű és mocskos!” Ez lehetne a filmjei leírása. De hogyan érzi magát, amikor pesszimistának nevezik őket?
A hangja új, mély basszus profontóba vált: „Ha igazán pesszimista vagy, felmész a tetőre és felakasztod magad, nem pedig felkelsz reggel négykor és kimész vidékre forgatni! Csak ezt kérem – hogyan érezted magad, amikor kijöttél a mozi után a filmem megtekintése után? Erősebbnek vagy gyengébbnek érezted magad? Ez a fő kérdés. Azt akarom, hogy erősebb legyél.”
Az őszinte válaszom az lenne, hogy egyszerre éreztem magam erősebbnek és gyengébbnek, körülbelül három az egyhez arányban. De biztosan tudod, hogy valami teljesen mást láttál, mint bármi más a moziban.
A „Werckmeister harmóniák” új 4K-s restaurációja a Cinema Rediscovered fesztiválon debütál Bristolban július 27-én. Az „Ég hullik ránk?” – egy országos retrospektív – augusztus 2-án kezdődik a londoni BFI Southbank-ban.
