Mártonffy András honlapján így jellemzi önmagát: “coach, tréner, angolnyelv-tanár, és egy kicsit író is”. Pedig talán nem annyira kicsit író, akinek már a második regénye jelenik meg, ráadásul a Móra testvérkiadójánál, a felnőtteket megcélzó Trend Kiadónál. Ezt pedig a 11 éjszaka című regény esetén szó szerint kell érteni: nemhogy gyerek kezébe ne kerüljön, de még a felnőtt olvasók közül is inkább azoknak ajánlom, akik, még ha ebben is élnek, meg tudnak birkózni az olyasmivel, mint például nem kellek, nem szeretnek.
Habár a regény olvasása közben még nem tudtam, utólag egyáltalán nem lepett meg, hogy a szerző fő foglalkozása egy segítő szakma. Valójában ha egyik főhőse, a többszörösen traumatizált Győző (akit csecsemőkorában elhagynak a szülei, majd tízéves korában az őt addig nevelő nagymamája is meghal) szakszerű segítségért fordult volna, sokkal jobban alakult volna az élete, viszont valószínűleg nem lett volna belőle regény. A filozófiai kérdés, miszerint jobb-e a meg nem született ember, mint a szenvedő ember, úgy látszik, a regényhősök szintjén is működik.
Sajnos azonban kitalált-szenvedő Győzőnk 1990-ben, a történet jelenében nem pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul (nem csoda, akkoriban még inkább stigma övezte ezeket a szakmákat), hanem a lehető legrosszabb módszert választja a problémái megoldásaként: rabol magának egy nagymamát. Igen, jól olvastad. Elhurcolja otthonából a kilencvenéves Kamillát, és követeli, hogy az asszony teremtse számára újjá életének azt a szakaszát, amikor valaki (a nagymamája) még szerette, sőt, minden este meséljen neki. Ez is groteszk módon megfordítja a szerepeket, valójában Győzőnek kellene beszélnie, raádásul olyasvalakivel, aki empatikusan és nyitottan viszonyul a traumáihoz és a fájdalmaihoz. Ehelyett a férfi beszélteti őt (meg úgy en bloc az egész emberiséget) cinikusan megvető, bántalmazó módon kommunikáló, kifejezetten pszichopatologikus esetnek tűnő Kamillát. A tragédia borítékolható.
Igaz, az sem csoda, hogy Kamilla ilyen lett. Ennek részleteit az elsődleges narrátortól, a haláltól tudjuk meg, aki, mint sejthetjük, lelkesen tobzódik a XX. század első felének vér-, velő-, nyirok- és béláradatában. Kamilla pont 1900-ban született (akárcsak irodalmi előképe, Édes Anna), és annak, amit a két világháborúból közvetve vagy közvetetten látott, töredéke is elég lenne a személyiség teljes és visszafordíthatatlan eltorzulásához. Ezt követi minden fejezet, azaz nap esetében Győző felbukkanása, és Kamilla narrátorrá alakulása, ám a “meséi” annyira horrorisztikusak, annyira ártalmasak Győző pszichéjére (megjegyzem, sokszor éreztem úgy, hogy az enyémre is), hogy az olvasó joggal érzi, valójában itt is a halál a narrátor, ő adja az öregasszonynak a tartalmat és a nyelvet. A két narrátori sík a végén csúszik össze, amikor Kamilla ki is mondja: “minden mese a halálról szól”.
Szerencsére az olvasó jobb helyzetben van, mint szegény Győző, akit szép lassan kikészítenek a horrormesék. A narráció már említett kiszámíthatósága az egyik fogódzó, amelybe kapaszkodhatunk, a másik pedig az a jó értelemben vett kultúrtörténeti és transztextuális tűzijáték, amelyet Mártonffy folyamatosan durrogtat előttünk, és amely által folyamatosan emlékezhetünk arra: hát persze, hiszen ez csak szöveg, hol is olvastam, hallottam hasonlót…? Szereplőként tűnik fel Csáth Géza mint Kamilla mentora, említés esik Radnóczi Mikiről, aki hiába keresztelkedett ki, és a horrormesékben végigvonul előttünk az európai kollektív tudattalan apraja-nagyja.
Különösen a “befalazott nőnek” örültem meg nagyon, már ha lehet ilyet mondani: éppen a regény olvasása előtt pár nappal hívtam házavatóra a kollégáimat, és ünnepélyesen megígértem nekik, hogy nálam senki nem kerül sem a tűzhely alá, sem a falba. (Igen, ilyen egy antropológus-meghívó. Szerencsére a környezetem már megszokta.) A mesék egy része dark fantasy, másokon a kollektív tudattalan hatását éreztem, sőt, az egyikbe még az is belefért, hogy az elméleti fizika és a gyakorlati orvostudomány kapcsolatának és korlátainak filozófiai kérdéseit villantsa fel. Az ezeregyéjszaka meséire és műfajának más képviselőire pedig nemcsak a címmel és a kerettörténettel, hanem további elszórt easter eggekkel is rájátszik az író.
Kevésbé tetszettek a halálnak és Kamillának is a férfiakra és nőkre tett sommás, durván esszencializáló megjegyzései (ezeket végig jelölgettem a könyvben, nagyon sok volt belőlük), de ha kelletlenül is, azt még el tudom fogadni, hogy a régi és szörnyű világban szocializálódott Kamilla így gondolkodik. (Bár ez lenne az egyetlen “baja”…) Az viszont idegesített, hogy még az elvileg kortalan, nemtelen, mindenkiért egyformán eljövő halálban sem tűnnek el az életünket megnyomorító sztereotípiák, és nagyon remélem, hogy Mártonffy András csak írói eszközként dobálta be az ilyen mondatokat, nem a saját gondolatait adta a szereplők szájába.
Ha viszont az a kérdés, hogy mi tetszett a regényben, azt kell mondanom, hogy minden más. Az ötlet, a cselekményszövés, a nyelvezet, a már említett többrétegű narráció, a XX. századi valós történetszálak hiteles borzalmai, a horrormesék egyedisége és kreativitása, a valóság és a fikció különféle rétegeinek keveredése, a szerző nagy tudása a kultúránkról és az emberi pszichéről…
Azt kell mondjam, Mártonffy András nagyszerű munkát végzett. Szerény javaslat: a bemutatkozásában talán ideje előrébb venni azt az írót.
