Végéhez közeledik a fesztivál, és sokat beszélgetünk a kollégákkal arról, hogy milyen is az idei év Cannes-ban. A legtöbben egyetértünk abban, hogy igazi, nagy hatású mesterművet idén még nem láttunk. Egyik vetítésről sem jöttünk ki olyan letaglózottsággal, mint tavaly az Érdekvédelmi övezetet vagy 2015-ben a Saul fiát követően, vagy éppen olyan euforikus állapotban, mint annak idején a Toni Erdmann premierjéről. Nem éreztünk az Én, Daniel Blake, a Közel, a Volt egyszer egy nyár vagy a Vezess helyettem után tapasztalthoz hasonló katarzist, és olyan felvillanyozó élményben sem volt részünk, mint amilyet a korábbi években például A szomorúság háromszöge vagy az Élősködők váltott ki.
A lírai, csendes szépségből sem jut annyi idén, mint például tavaly a Hulló levelek által, és a két éve bemutatott Top Gun: Maverickhez fogható kaliberű pörgős, nagyszabású közönségfilmet sem láttunk az elmúlt napokban.
Az idei fesztiválon még egyszer sem futotta el könny a szememet a vetítőteremben, pedig elég könnyen átadom magam az érzelmeknek mozizás közben. Tavaly az Egy zuhanás anatómiája után órákig beszélgettünk még a filmről a kollégákkal, idén viszont nem láttunk olyan filmet, amely ilyen erős lenyomatot hagyott volna.
Most ezért talán a személyesebb, kisebb filmekre érdemes odafigyelni a versenyprogram nagy dobásai helyett: azokra, amelyek nem vállalnak valami hatalmasat, hanem finom, szerzői hangon, csendes egyszerűséggel mesélnek átlagos emberi sorsokról. Ilyen például a Filmkészítők Kéthete elnevezésű mellékszekcióban bemutatott felnövéstörténet, a Good One, a fiatal amerikai rendező, India Donaldson első nagyjátékfilmje, amely egy tizenéves lány szemszögéből mutat be egy furcsán alakuló kirándulást. A történet egyszerű: 17 éves New York-i lány, Sam háromnapos sátoros túrára megy apjával, Chrisszel és annak Matt nevű barátjával. Az eredeti tervek szerint Matt szintén tizenéves fia is velük tartott volna, de ő az utolsó pillanatban úgy dönt, mégsem kíván az apjával lógni. Így indul útnak a hegyekbe a két középkorú férfiból és egy tinédzser lányból álló furcsa hármas.
Sam különlegesen jó természetű gyerek: nincs benne semmi a korosztályára jellemző ellenszegülésből és lázadásból, jó humorral, filozofikusan fogadja apja és Matt apuvicceit és tatás szokásait.
A film első részében csak azt figyeljük, ahogyan haladnak az úton, sátrat vernek, tüzet raknak, vacsoráznak, beszélgetnek. A gyakorlott túrázó Chris és szintén fitt Sam kapcsolata bensőséges és szeretetteli. Jóindulatúan tréfálkoznak a túlsúlyos, a kirándulásra nem megfelelően felkészült Matt alkalmatlanságán, ő pedig öniróniával fogadja mindezt. A három ember derűsen, jókedvűen, egymást segítve halad az úton. Esténként beszélgetnek, és a férfiak, akikben közös az, hogy válásuk után kisiklott az életük, talán túlságosan sok mindent zúdítanak Samre. Nem rosszindulatúak, még véletlenül sem ellenszenvesek, de nem veszik észre, hogy hiába olyan jó hallgatóság, talán mégsem egy 17 évessel – aki egyiküknek a lánya is – kellene megosztaniuk magánéletük és életközépi bizonytalanságuk részleteit. Őt pedig nem igazán kérdezik saját magáról – magukról bőbeszédűen mesélnek, a tanácsait is kikérik, de arra nem kíváncsiak, vele mi van.
Sam pedig, a címbéli „good one”, azaz a problémamentes„jó gyerek” felveszi a gondoskodó felnőtt szerepét: ő főzi a vacsorát, ő oltja ki a tüzet, és ő hallgatja meg türelmesen, empatikusan a lamentáló férfiakat. Olyan, mint egy jó anyuka. Csak egy-egy arcrezzenés vagy pillantás árulja el néha, hogy annyira azért nem boldog ebben a helyzetben.
Az utolsó este azonban történik egy határátlépés, ami után minden megváltozik. Sam eleinte nem mutatja ki az érzéseit, de amikor másnap megosztja apjával, hogy mi történt, Chris nem mutat olyan támogatást, mint amilyet a gyereke várna tőle. Sam ezért a maga csendes módján adja értésére, hogy most egy darabig nem kíván a türelmes, jó gyerek szerepében maradni.
A Good One a gyönyörű, tiszta természet közegében mutatja be ezt a minimalista, mégis sok rétegű és fontos történetet. A központi konfliktus lassan bontakozik ki, de egy percig nem unalmas az, amit előtte láttunk. Az alakítások hitelesek és kidolgozottak. Mindhárom színész kiváló, de fontos kiemelni a Samet alakító Lily Colliast, akinek mozdulatai, pillantásának mélysége, arcának finom rezzenései máris érett színészre vallanak.
A párbeszédek természetesek, hol megindítóak, hol pedig viccesek: India Donaldson tökéletes arányérzékkel adagolja a három ember dinamikáján belüli változásokat: a finom, évődő humort, a kisebb vádaskodásokat, a másikkal szemben érzett irritációt és az elhallgatott fájdalmat.
Ha a versenyprogramból hiányoznak is a nagyszabású mesterművek, a csendes egyszerűségében gyönyörű Good One biztosan hozzájárul majd ahhoz, hogy a 2024-es cannes-i fesztiválra is jó szívvel emlékezzünk majd.
