Ajándék, édesanya
Anyu odaheveredett mellém az ágyra, ahogy én szoktam hozzá kiskoromban. Éreztem, hallottam, hogy rázza a sírás. Mi a baj, kérdeztem. Nagy nehezen két dologgal állt elő. Az egyik az volt, hogy nem hoztam neki New Yorkból ajándékot. (Ilyesmi a valóságban soha nem fordult elő.) A másikat elfelejtettem. Így szóltam hozzá: nem ismerek embert, aki annyira szeretné az édesanyját, úgy bánna vele, mint én. Bólogatott. Biztos van ilyen, nem is egy, biztos olyan is van, nem is egy, aki nálam is jobban. De abban is biztos vagyok, hogy ha ezt nézzük, versenyben állok a bajnoki címért. Bólogatott. Nézd hát el nekem ezt a két botlást. Azt mondta: jó. Fájdalmas álom volt, de a végén nagyon szép.
Harmat György
