Egy napja érkeztem Cannes-ba, és azonnal belevetettem magam abba a szinte módosult tudatállapotban történő filmes habzsolásba, ami ezen a fesztiválon több mint egy hétig jellemzi az életemet.
Egy nap alatt hat filmet láttam, igaz, volt, amelyiket nem végig, mert rohannom kellett a következő vetítésre. De megfogadtam: egyszer majd, ha moziforgalmazásba kerül vagy online elérhetővé válik, a félbehagyott filmet is be fogom pótolni, mert olyan jó volt, hogy amikor már nagyon kellett volna indulni, szinte másodpercenként hoztam döntést:
„Még egy kicsit nézem, aztán majd gyorsabban futok”. „Még egy kicsit nézem, legfeljebb kihagyom a mosdószünetet.”
Cannes-ban minden más: emberek tízezrei költöznek be kollégákkal közös szobába, mert kicsi a város, nincs elég szállás (a szállodai szobák ára a fesztiválidőszakban kb. négyszerese a normál tarifának), hajnalban kelnek, hogy lefoglalhassák a jegyeket az online rendszerben aznap megnyíló lehetőségekre, nem nagyon esznek, folyamatosan rohannak, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek, hogy feldolgozzák az aznap látottakat. Felfokozott és fárasztó, de nagyon jó itt lenni.
A francia riviéra a világ legszebb vidéke, de a gyönyörű, spalettás, falfestményekkel díszített házakat, a pálmafával szegélyezett sétányokat, a középkori várat és a kék százféle árnyalatában villódzó tengert szinte csak a fesztivál vége felé nézzük meg először, amikor már nagyon közeleg a hazaút. Mert itt és most minden a filmekről szól. Vannak más nagy és fontos filmfesztiválok is, de mégis csak Cannes a film első számú ünnepe.
Andrea Arnold brit rendező Bird című felnövéstörténetével vetettem magam bele a fesztivál forgatagába. Arnold egyedi hangulatú, színes és energiával teli műveiről híres, amelyek a társadalom kevésbé privilegizált életet élő tagjainak mindennapjait mutatják be mély érzékenységgel és egyfajta váratlan optimizmussal. Egyik leghíresebb alkotása a szintén Cannes-ban debütáló American Honey című filmje volt, amely a filmrajongók körében hamar kultikussá vált.
A Bird is ezt a vonalat viszi tovább: ezúttal a vidéki Anglia leszakadó környékén követjük egy kiskamasz, Bailey (Nykiya Adams) pár napját és családjának zűrzavaros életét, amelyekben a sok nehézség ellenére felcsillan a remény.
Sok minden van ebben a filmben: a varangy nyálkájából kinyert hallucinogén drog, szoknyát viselő és idétlenül táncikáló, ugyanakkor nagyon szerethető fura figura (Franz Rogowski szuper alakításában), gyermeteg, felfokozott érzelmi világú, 29 éves nagypapajelölt (Barry Keoghan szokás szerint elképesztően erős játékával), flitteres, pink leopárdmintás macskaruhák a hirtelen jött esküvő koszorúslányain, sok-sok szimbolikus madár – sőt, egy madárrá változó ember is, amikor a film legmeglepőbb pillanatában mágikus realizmusba csap át.
A sok őrület után azonban „a szeretet ereje végül mindent felülír”. Egy beszámolóban kevés közhelyesebb és negédesebb félmondatot lehet leírni, mint az előbbi, mégis tulajdonképpen ez az, ami Andrea Arnold filmjében történik. Az árnyalt karakterek, akik a saját tökéletlen érzelmi intelligenciájuk, a társadalmi normáknak nem megfelelő viselkedésük, rossz döntéseik és éretlenségük miatt első pillantásra ellenszenvesek is lehetnének, Arnold mélyen empatikus és finom humorral teli filmjében a mi szívünkhöz is közel kerülnek, érzéseik számunkra is könnyen átélhetővé válnak.
Ez az a fajta mozi, ami tényleg jobb emberré tesz, hiszen árnyalja a világról kialakított képünket és bennünk is empátiát kelt.
A cannes-i filmfesztivál cikkeinek gyűjteménye
