Hamarosan megjelenik Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 című könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz. Ha szeretnél a könyvből rendelni, itt találod a weboldalát.
(A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el mellettünk az elektromos autók és menetrendszerinti rakéták közlekednek a Föld és a Mars között, amikor a mesterséges intelligencia, mint a levegő, úgy vesz körül – akkor mindaz, ami klasszikus, régi, értékes, még jobban felértékelődik és szinte elérhetetlenné válik. Egy titkos hagyaték, az úgynevezett Picasso-legenda már régóta izgatta a műkincsgyűjtők képzeletét és éppen a 2050-es év volt az, amely végre elhozta a várva várt felfedezést.)
BREAKING NEWS
1925-ből származó titokzatos Picasso-hagyaték a Côte d’Azur egyik villájában
2050. június 12.
A francia tengerpartra irányul a műértő világ figyelme ezekben az órákban. A rendőrség és a Picasso Örökség munkatársai összehangolt akcióval helyezték biztonságba azt a száz, vélhetően eredeti, Picasso nevével szignált alkotást, amelyek között festmények és rajzok is szerepelnek. Ebben a pillanatban még nehéz lenne megmondani, hogy ez a hagyaték azonos-e az úgynevezett Picasso-legendában szereplővel, de minden jel erre utal. A hagyaték kurátora prof. dr. Marilyn-Selma Hendrickson és munkatársa, dr. Joanna Harris, a New York Egyetem 20. Századi Művészet Fakultásának kutatói, akik jelenleg a helyszínen tartózkodnak, és hamarosan erre a kérdésre is választ adhatnak.
„A művek 1925-ből származnak, és egy épületfelújítás során találtak rájuk. Ha valódinak bizonyulnak, akkor át kell gondolnunk mindent, amit eddig a 20. századi művészetről gondoltunk” – nyilatkozta dr. Harris.
A felfedezés azonban nemcsak a 20. századi művészetet érinti, hanem a mai művészeti piacot is, legfőképpen a digitális művészetet. Az Ethereum árfolyama ugyanis szinte percekkel a hagyaték hírének bejelentése után húsz éve nem látott mélypontra zuhant.
XXV. fejezet
A legmodernebb művészet
Lars Janssen
New York, 2050. június 15.
Marilynnek nem volt igaza, amikor azt mondta Borisznak, hogy szerinte Lars utálja őt. Nem, Lars Janssen nem utálta Marilynt, sem pedig a 20. századi művészetet. Egyszerűen csak úgy tekintett az egykori „modernekre”, mint egy letűnt kor képviselőire. „Múzeumba valók, nem a mai világunkba!” – mondta sokszor előadás közben, és kacsintott hozzá. A diákok rajongtak Larsért, aki olyan volt, mint ők, értett a technikához, ugyanazt a szlenget beszélte, úgy öltözött, mint bármelyikük, és mégis mindenki tudta róla, hogy mesésen gazdag. És a gazdagsága annak volt köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben egyszer sem tévedett. Mindig jó helyre fektette be a pénzét, digitális művészetbe, az új kor legmenőbb ágazatába. Aki hozzá járt, alapos képzést kapott a befektetési lehetőségekről és a digitális művészet végtelen lehetőséget magában rejtő alkalmazásáról. Nem művészettörténészeket képzett, hanem művészeti gurukat, akiknek a tanácsáért gazdag és sikeres emberek állnak majd sorba. Ha ő tartott órát, tele volt az előadóterem diákokkal, még azok is belopóztak, akik másik tanszéken tanultak. Mindenki arra várt, hogy mi lesz Lars legújabb jóslata. Döbbenetesen élesen látta ugyanis a trendeket, a diákok olyan bennfentes információkhoz juthattak, mint sehol máshol. Csak jól kellett figyelni a sorok között megbúvó rejtjeles szavakra, és máris biztosak lehettek benne, hogy az a tétel, amibe fektetik a pénzüket a digitális művészeti tőzsdén, hamarosan sokat fog érni, és busás nyereséget hoz majd nekik később.
***
De ezen a reggelen Lars nem ment be az egyetemre, hogy a csillogó szemű diákoknak a legújabb művészeti trendekről beszéljen. Csak ült otthon, kényelmes kanapéján, belesüppedve a bársonyos szövet puhaságába, és a híreket böngészte. Most nem ő volt az, akinek a szavára bárki is hallgatott volna.
Egy pillanat alatt borult fel az élete tegnap este, miközben a hírfolyamból a Picasso-hagyaték megtalálása ömlött. Csak nézte, bámulta a képsorokat, nem tudta levenni róluk a tekintetét. A riporterek eufóriában tudósítottak arról, hogy a Picasso-legenda mégsem mese. Rajongva figyelték Marilyn Hendrickson és Joanna Harris minden egyes mozdulatát, és itták a szavaikat. Rosszat sejtett, ránézett a DAS alkalmazására. Minden részvénye piros sávban mozgott. „A kereskedést felfüggesztettük!” – villogott hatalmas betűkkel a felirat. Az összes megtakarítása ott volt befagyasztva, még ahhoz sem férhetett hozzá, ami esetleg megmaradt.
A francba! A kurva életbe! Marilyn Hendrickson, pont ő! Pont neki kellett megtalálnia! – szitkozódott, és dühösen járkált fel-alá. Biztos volt benne, hogy Borisz Latskynak is köze van a felfedezéshez, bár a nevét sehol sem látta eddig.
És Joanna mit keres ott? – gondolta megrökönyödve. Azt hitte, hogy benne megbízhat, hiszen egy ideje már feljártak egymáshoz. Csak „alkalmi szex, Lars, semmi más”, mondta ilyenkor Joanna, de neki így is kellett a lány. Fogalma sem volt arról, hogy miért tűnt el pár napja az egyetemről, és miért nem jelentkezik, ha hívja. Most újra megpróbálta.
– Joanna! – kiáltott, ahogy a lány bejelentkezett a videóhívásra. – Mi ez az egész??? Hol vagy? Most láttalak a hírfolyamban… – hadarta kétségbeesetten.
– Franciaországban vagyok, Lars. Marilyn kérésére kellett idejönnöm, a megtalált hagyaték miatt – válaszolt Joanna nyugodtan. – Még egy pár napos munka áll előttünk. Most többet nem mondhatok – mosolygott zavartan –, de ha New Yorkban leszek újra, akkor beszélünk majd. Négyszemközt – tette hozzá nyomatékosan.
Az, hogy a lány négyszemközt akart vele beszélni, legalább egy kis reményt adott neki, hogy megtudhat valami fontosat. Rendben, akkor vár, hogy Joannával találkozzon. Semmit sem tesz addig, amíg meg nem tudja, mi van a hirtelen megtalált hagyaték mögött. – Egy rohadt csalás az egész – gondolta dühösen, és elnyújtózott a kanapén. Mindent kikapcsolt. Nem kíváncsi most az újabb hírekre, és nem akarja az ügyfelei panaszkodását hallgatni, sem aggódó üzeneteiket olvasni. A Picasso-hagyaték megtalálása után 24 órával Lars Janssen csődbe ment. A több mint tizenöt éve rendületlenül növekvő portfólió virtuális értéke egy pillanat alatt a nullához közelített. „A Lars Janssen Consulting a mai nappal felfüggesztette a szolgáltatását, és végelszámolás alatt áll. Ügyfeleink türelmét kérjük a kifizetések rendezéséig.” – Csupán ez a pár sor szöveg árulkodott a weblapján arról, hogy valaha pörgős üzletek zajlottak itt, a csillogó gazdagság ígéretével.
Jobb is, hogy otthon maradt, mert így legalább nem láthatta, ahogy a New York Egyetem falain az óriáskivetítők mind Picasso arcképét sugározták. Mint ahogy azt sem, hogy a diákjai ugyanúgy, mint ő, otthon maradtak, értetlenül és bambán meredve a Picasso-hagyaték híreire. Néhány nappal ezelőtt még ők sem sejtették, hogy karizmatikus tanáruk ennyire melléfogott.
A több mint ezer képből álló digitális gyűjteményét olyan sokszor vetítette le magának, hogy már káprázott a szeme. De nem hagyta abba. Gondosan, hosszú évek alatt válogatott képek voltak ezek, mindegyikhez emlékek fűzték. A legújabb szerzeményére kattintott, amelyet szinte gondolkodás nélkül vett meg, egy pillanat alatt döntötte el, hogy kell neki ez a kép 10 000 dollárért, még akkor is, ha nem ismeri az alkotóját, aki „Crazy Picasso”-ként írta alá a képet, megszólalásig hasonló betűkkel, mint az igazi Picasso. – Hmm, nekem is van egy „Picassóm” – gondolta félig keserűen, félig nevetve, és belenagyított a képbe –, bár valószínűleg egy gyerek rajzolta, olyan primitív. Legalább erre nem kellett volna ennyi pénzt kiadnom.
***
Lars Janssen többé nem volt próféta, senkit sem érdekelt, amit mondott. Pedig nem maradt csendben.
Amikor Joanna végre megérkezett, fintorogva nézett a pizzásdobozokkal beterített étkezőasztalra és Larsra, aki még a szokásosnál is elhanyagoltabban nézett ki. Máskor rövidre vágott borostája most hosszú volt, haja kócos, ruhája gyűrött.
– Lars, te egy hete ki sem mozdultál? – kérdezte elképedve, és a férfi sötét szemébe nézett. Lars lesütötte a szemét, szégyellte magát, hogy Joanna előtt így mutatkozik. Látszott, hogy a konyhában sem járt, a zöldségesfiókok tele voltak túlérett paradicsomokkal és paprikákkal. Elindított egy minestrone programot, és amíg a zöldségleves elkészült, kiszellőztetett. Utána kivett két mélytányért, telemerte őket, és leült Lars mellé. Mindketten mohón kanalazták a forró, sűrű folyadékot, és Lars kezdett magához térni. Felpillantott Joannára, kölyökkutyára emlékeztető, mindig szomorú szemében kíváncsiság csillogott.
– Mesélj, Joan, mi történt ez alatt a hét alatt?
– Már előbb történt valami, Lars. Egy hónapja – nézett rá Joanna sokat sejtetően –, de akkor még nem mondtam neked semmit, mert fogalmam sem volt, mit gondoljak. Marilyn május 10-én elutazott Borisz Latskyval a francia tengerpartra. Várj, most lesz érdekes! – szólt rá Larsra, mert látta rajta, hogy gúnyos mosolyra húzódott a szája, mint aki azt kérdezi magában, hogy neki meg mi köze van Marilyn és Borisz szerelmi életéhez. – Tehát Franciaországba mentek, Latsky egy Picasso-projekt miatt hívta oda Marilynt.
– Már egy hónapja dolgoznak ezen? – kérdezte hirtelen felélénkülve Lars, és beletúrt a hajába.
– És csak alig egy hete jelentették be?
– Pont ez a bajom nekem is az egésszel. Ráadásul először Marilyn semmit sem árult el, felhívott egy nappal azután, hogy Borisszal elutazott, és csak annyit mondott, hogy várjak, amíg ő jelentkezik. Nem engedte, hogy utánamenjek. De most, a hivatalos bejelentésnél persze engem is belerángatott, ott kellett lennem a képek katalógusba vételénél és a transzfernél is. Mintha a jelenlétemmel az ő szakmai feddhetetlenségét is igazolni akarta volna. – Joanna telt, durcás szája megkeményedett egy pillanatra, ahogy erről beszélt.
– Hiába akarta igazolni, Joan. Az egész úgy bűzlik, ahogy van – nézett a lány szemébe Lars. – Mondd meg nekem, hogy lehet az, hogy pont egy prominens gyűjtő és egy Picasso-szakértő találják meg a hagyatékot? Az évszázad legütősebb leletét? Hát nem furcsa? A Picasso-legenda rejtélyét ki más is fejtené meg, mint Borisz Latsky – húzta el a szavakat hosszan, ironikusan. – És persze Marilyn Hendrickson, a legismertebb huszadikszázad-kutató!
Most már volt oka rá, hogy ellenséges legyen Marilynnel, és hogy utálja a 20. századi tanszéket az új Picasso-reneszánsszal együtt. Ő nem fog hallgatni, a kételyeit, gyanúit elmondja, akkor is, ha most még senkit sem érdekel.
Koch Beatrix pécsi születésű várostervező- és építészmérnök.
2001-ben diplomázott a Budapest Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán.
2013 óta Svájcban él.
2021-ben jelent meg első, non-fiction könyve, a “Végállomás: Svájc”, amelyben svájci emigrációs tapasztalatait osztotta meg.
