Hamarosan megjelenik Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 című könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz. Ha szeretnél a könyvből rendelni, itt találod a weboldalát.
(A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el mellettünk az elektromos autók és menetrendszerinti rakéták közlekednek a Föld és a Mars között, amikor a mesterséges intelligencia, mint a levegő, úgy vesz körül – akkor mindaz, ami klasszikus, régi, értékes, még jobban felértékelődik és szinte elérhetetlenné válik. Egy titkos hagyaték, az úgynevezett Picasso-legenda már régóta izgatta a műkincsgyűjtők képzeletét és éppen a 2050-es év volt az, amely végre elhozta a várva várt felfedezést.)
V. fejezet – Borisz felkeresi Picassót Párizsban
Párizs, 2049. május 11.
– Most pedig megmutatom a felvételeket, amelyeket napra pontosan egy évvel ezelőtt készítettem az 1924-es Párizsról – fordult Marilyn felé, aki várakozó testtartásban figyelt, mi fog történni. – Ekkor már túl voltam 512 sikertelen és 15 sikeres kísérleten. Több mint tíz év munkám volt benne. Ennek a látogatásnak sikerülnie kellett, biztosra akartam menni – indította el Borisz a programot, amely több nézőpontból, mint egy többdimenziós, valós idejű történést, úgy vetítette le a filmet arról, ami 2049. május 11-én történt Párizsban.
***
Borisz feszülten ült a taxiban, amely a repülőtérről a Rue La Boétie-re vitte. A férfiban mindig is volt egy kis idegesség, izgatottság, egyfajta várakozás és a következő pillanatnak a hajszolása – de most másfajta feszültség vibrált körülötte, mint általában. Az ingatlanügynöke egy hónappal ezelőtt talált egy megfelelő lakást a 23-as számú ház közelében, amely mostanra már bebútorozva, mindennel felszerelten várta. Az autó a 28-as számú ház előtt parkolt le. Borisz egy utazótáskával a kezében besétált a házba, majd a lifttel a legfelső emeletre ment, egy panorámás, tágas lakásba. Az ablakok a belváros nyüzsgő forgatagára néztek, de most nem a párizsi pezsgés volt az, ami izgatta.
Elővette a laptopját, és finoman, lassan végighúzta az ujját a képernyőn, megnyitotta az alkalmazást, és munkához látott. Rétegről rétegre haladt a modellezéssel, csupán órák kérdése volt, hogy felépítse a Rue La Boétie 1924-es virtuális változatát. Szerencséje volt a hellyel, sok korabeli fotó maradt fent az utcáról, így hamarosan megelevenedett az a világ, amelybe készült: a százötven évvel ezelőtti Párizs. Ködpára a Szajna fölött, kávéházak elé hatalmas sorokban kipakolt asztalok és székek, szabálytalan vonalakban haladó autók, kiskutyákat sétáltató elegáns nők, akik a kalapjuk karimája alól elbűvölő pillantással méregetik a sétapálcás férfiakat.
Mielőtt átlépett volna a gondosan megszerkesztett modellbe, minden koordinátát ellenőrzött, biztosra kellett mennie. Ezúttal Picassóhoz készült. Nem véletlenül választotta az 1924-es évet, ismerte Picasso élettörténetét, és jól tudta, hogy ez az év sorsfordító lehet a lelkiállapotában, ugyanis ekkoriban mélyponton volt, a házassága romokban hevert, és a festészetben is úgy érezte, hogy csupán önmagát ismétli. Borisz hosszan nézte, szinte szuggerálta az asztalon előtte heverő, Picassóról 1924-ben készült fotót. „Getty Image” – hirdette büszkén magát a fotóügynökség a kép alján. – Tehát vele fogok ma találkozni – gondolta. – Nyugodt, derűs arc, úgy tűnik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Szvetter, mellény, nyakkendő, olajozott, fénylő haj. Még ott van rajta a fiatalság csillogása, de a naivitás hamvassága nélkül. Zsebre dugott kézzel, hanyagul támaszkodik a kandalló márványpárkányának. Csupa elegancia veszi körül, hatalmas tükör, fényesre csiszolt bútorok, szobrok, festmények, órák, kazettás fa falburkolat. „Itt vagyok. Én, a legnagyobb művész!” – mintha csak ezt mondaná.
Volt még más is, amiről úgy gondolta, hasznára lehet majd, amikor beszélgetni kezdenek. Ott volt például a fényképezés. Borisz meglepődve fedezte fel, hogy Picassónak milyen különleges kapcsolata volt a fotográfiával. A művész ugyanis már az 1920-as években elkezdte azt a gyakorlatot, hogy lefotózta az első vázlatokat, majd tovább dolgozott a festményén, és összehasonlította az eredeti elképzelésével. Ami leginkább foglalkoztatta, az a metamorfózis, a képek átváltozása volt. A fényképet magát a festmény első víziójának tekintette. A fekete-fehér fényképek a valóságot úgy mutatták meg, hogy felerősítették a fény és árnyék játékát, a reflexiókat, és csupán e két szín kombinációjával drámai hatást lehetett elérni. Picassót ez arra ösztönözte, hogy ne alkalmazzon feleslegesen színeket, csak annyit, amennyi pont elegendő. A fénykép fekete-fehér világa és az ez alapján létrejött festmény páratlan kombináció volt. Saját magáról is készített beállított fotókat a stúdiójában. Két negatív egymásra helyezésével manipulálni tudta akár még azt is, hogy egy csoportképen valakit eltüntessen a képről, vagy pedig éppen hogy odavarázsolja. Mivel Picasso a fényképezés technikai hátterével is tisztában volt, Borisz úgy gondolta, ez megkönnyíti majd a dolgát, és így érthetőbben el tudja magyarázni neki a rögzített idő fogalmát.
És még valami egészen különleges dologra is bukkant, ahogy egy fényképfeliratot nézegetett. Picasso hitt abban, hogy ha lefotózza önmagát egy olyan pillanatban, amikor erőt, meggyőződést sugároz, akkor ez a kép befolyással lesz a sorsára. Azt írta az egyik saját magáról készített fotó alá, hogy „A legvastagabb fal is le fog omlani előttem!”. A legvastagabb. Nem a legmagasabb. Volt ebben a mondatban valami mitikus, ugyanakkor brutális erő, mint a bikaviadalok több száz kilós bikáiban.
Kivette az utazótáskából a méretre készíttetett, 1920-as divat szerinti ruhákat, és átöltözött. Begombolta a mellényt, felvette a zakót, és néhány percig a tükörben nézte magát. Ő is erőt gyűjtött, éppen úgy, mint Picasso a fényképen, ami alá azokat az öntudatos szavakat írta. Kétségtelen, hogy Picassóval hasonlítottak egymásra, ezért remélte, hogy hamar megtalálják a közös hangot, még akkor is, ha kultúrák és évszázadok választják el őket egymástól. Rokon lelkek voltak. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy ők a legjobbak abban, amit csinálnak, még akkor is, ha nem mindenki látja így. Picasso időnként elbizonytalanodott, de a hitvesztéses időszakok után ugyanolyan lendülettel állt neki meghódítani a világot, mint előtte. Borisz pedig sohasem kételkedett abban, hogy miért dolgozik a találmányain éjt nappallá téve. Tudta, hogy minden egyes nap közelebb kerül ahhoz a célhoz, amit már egészen kis gyerekként megálmodott, hogy ő lesz az, aki élettel tölti majd meg a bolygókat, és ő lesz a legnagyobb művészetpártoló mecénás. Ennek a szerepnek a beteljesítésére készült most, de ehhez szüksége volt Picassóra is.
Nem véletlenül választotta a helyszínt, ugyanis Picasso az 1918-as és 1940-es évek között a Champs-Élysées közelében, a Rue La Boétie 23. számú ház egyik apartmanjában élt. A hatodikon lakott a családjával, Olgával és Paulóval, a hetediken pedig egy stúdiót bérelt a műterme számára.
***
Ahogy kilépett az ajtón, párás, eső- és füstszagú levegőt lélegzett be. Megtorpant a ház előtt, körülnézett, hogy merre induljon. Felnézett az égre, a szürke felhőkből szemerkélő eső hullott az arcára. Pár másodpercig állt így, mozdulatlanul, mintha egy pillanatra megrekedt volna a múlt és a jelen között, majd alig észrevehetően megrázta a fejét, és elindult. Nyüzsgő forgatagban találta magát, gyalogosok siettek el mellette, az autók füstöt eregetve gördültek tovább, egy lovaskocsi is feltűnt a távolban, a macskaköveken zötykölődve. Elegáns nők és férfiak korzóztak az üzletek előtt, látta a szemükben a kíváncsiságot, ahogy végigmérték ruháját, egyedi készítésű cipőjét. A nők kalapban, kesztyűben, hajuk rövidre vágva, arcuk erősen sminkelve, ruhájuk egzotikus sállal és pávatollal díszítve. Gyönyörűek voltak!
A kirakatok üvegén plakátok. Az egyik egy némafilmet reklámozott, a másik az olimpiát „Jeux Olympiques Paris 1924” felirattal, egy izmos gerelyhajító férfival, a következő pedig a Moulin Rouge-t, a híres táncosnővel, Mistinguett-tel. Tudta, hogy őt Picasso is ismeri, és elképzelte, ahogy a művész a Moulin Rouge legjobb asztalánál ülve, bort kortyolgatva, egykedvűen bámulja a táncoló lányokat.
Ha nem esett volna az eső, akár azt is hihette volna, hogy egy filmforgatás kellős közepén van. De a lágy, szemerkélő eső visszatérítette az ábrándozásból.
A könyveket, amelyeket magával hozott, óvatosan a zakója alá húzta. Sietett, nehogy megázzon. Minden egyes lépéssel távolabb került a saját jelenétől, de ez nem ijesztette meg, épp ellenkezőleg, olyan izgalommal és várakozással töltötte el, amilyet már régen érzett. Marilyn könyveivel a hóna alatt a 23-as számú épület felé vette az irányt. A kapunál megtorpant, nem tudta, hogy mi a szokás. Csöngetni kell? Vajon a házmester fog ajtót nyitni? Ezekre az apróságokra eddig nem is gondolt.
A falmélyedésben megtalálta a csengőt, megnyomta. A hangos berregésre egy szikár férfi nézett ki a résnyire nyitott ajtón.
– Borisz Latsky galériatulajdonos vagyok. Monsieur Picassóhoz jöttem.
– A Monsieur a hatodikon lakik – intett a férfi felfelé a kezével, és közben szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje –, ott csöngessen, a szobalány majd felvezeti a stúdióba. A lift csak a hatodikig megy – tette még hozzá magyarázólag, miközben Borisz elindult a kovácsoltvas liftajtó felé.
A lift lassan, de annál hangosabban kúszott felfelé, ő pedig azon gondolkodott, mit mondjon Picassónak. Nem mintha előzőleg nem tervezte volna el ezt is pontosan, de most, ebben a percben és ezen a helyen minden előre kitalált mondat idegennek tűnt. – Azzal nem kezdhetem, hogy a jövőből jöttem. Azt fogom mondani, hogy New Yorkból érkeztem, és képeket szeretnék venni tőle a galériám számára.
A hatodikon megállt a lift, kilépett belőle. Mély levegőt vett. Érezte, hogy magas lehet a pulzusa, mert hallotta, ahogy a szíve eszeveszett módon zakatol. Egy percig becsukott szemmel állt, a mélyen beszívott levegőt lassan fújta ki. Ez az, most már jobb. Egy hosszú, erőteljes mozdulattal becsöngetett, és várt. Nem tudta, hogy másodpercek vagy percek teltek el, míg végre kinyílt az ajtó, és egy fekete-fehér ruhába öltözött, csipkés főkötős fiatal nő állt előtte.
– A Monsieur dolgozik, nem fogad ma látogatókat – adta tudtára ugyanazzal a pimaszsággal, mint amivel a Fifth Avenue luxusüzleteiben mérik végig a betévedt turistákat.
– Monsieur Picassóval tegnap beszéltünk telefonon. A Ritzben szálltam meg, onnan hívtam. Borisz Latsky, New York-i galériatulajdonos és műkereskedő vagyok – hajtotta meg egy kicsit a felsőtestét, miközben szemrebbenés nélkül, oroszosan csengő franciával ledarálta a minden eshetőségre előkészített bemutatkozószöveget. Kezébe nyomta a névjegykártyáját, amely tökéletes másolata volt a korabeli kártyáknak. Csak a neve és címe állt rajta.
A nő csodálkozott kissé, és habozva ugyan, de elindult a lépcsőn a műterem irányába, majd amikor felértek, kitárta az ajtót, és betessékelte az előtérbe. A hall homályos volt, csupán a kétszárnyú ajtó üvegén derengett át egy kis fény. Emögött tűnt el a szobalány, hogy bejelentse Picassónak, látogatója érkezett.
Végre ismét nyílt az ajtó, és fény töltötte be a hall minden egyes szegletét. Erős, éles fény, akárcsak egy autó reflektora. Borisz elindult a műterem felé, fél szemmel érzékelte, ahogy a lány kiment. Hirtelen támadt csend ülte meg a szobát.
Picasso háttal állva festett egy hatalmas, kifeszített vászon előtt, úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy valaki más is van itt rajta kívül. Borisz még mindig csak foltokat látott, piros, narancssárga, sárga és pink színben, minden káprázott körülötte. Nem tudta, hogy ezt a hirtelen fényérzékenységet az időutazásnak köszönheti-e, vagy csupán a műterem hatalmas ablakain beáradó világosság bántja a szemét.
Ismét úgy érezte magát, mint egy idegen, aki nem ismeri a protokollt. – Nekem kell megszólítanom a házigazdát? Vagy az ő tiszte, hogy üdvözölje a vendéget? Hogy csinálták ezt 1924-ben? – töprengett. Legközelebb fellapoz egy illemtankönyvet is, határozta el, mert zavarta, hogy nem volt ura a helyzetnek. Az is feszélyezte, hogy amikor belépett, Picasso meg sem moccant. Olyan nyugalommal és elmélyülten festett, mintha nem hallaná a körülötte lévő világ zajait. – Miért nem néz rám? Miért fordít hátat? Nem vette észre, hogy itt vagyok? Vagy ennyire semmibe veszi azokat, akik csak úgy betoppannak hozzá? – gondolta türelmetlenül. Ezerszer elképzelte a találkozást, az első pillanatot, de nem pont így. Megköszörülte a torkát.
– Bonjour, Monsieur Picasso.
Picasso a köszöntésre felkapta a fejét, megfordult, és egyenesen rá nézett. Kíváncsiság tükröződött a tekintetében. Végigmérte tetőtől talpig, tekintete Borisz ruháján időzött legtovább.
Lehet, hogy ez egy esti öltözet? Ezért bámul meg ennyire? Mindegy. Talán az a tény, hogy New Yorkból jöttem, enyhít a helyzeten – gondolta Borisz bizakodva.
– Szóval ön galériatulajdonos New Yorkban – kezdte Picasso a beszélgetést. Kétely és cseppnyi gúny érződött a hangjában.
– Igen, művészetpártoló és gyűjtő vagyok – bólintott Borisz, és mivel ez igaz volt, meggyőzően hangzott.
A jeges levegő szorítása kicsit felengedett. Picasso a kandalló melletti karosszékekre mutatott, hellyel kínálva Boriszt, és maga is helyet foglalt.
A két biedermeier stílusú, kárpitozott, virágmintás szék között egy kör alakú, kisebb asztalka állt, virágmotívumos terítővel letakarva. A kandalló fölötti tükörbe pillantva Borisz látta magukat, a műterem festői rendetlenségének a közepén. Most nézett körbe először. Már nem káprázott a szeme, jól meg tudott figyelni mindent. Mindenütt képek, több sorban egymásnak döntve. Nagyok, kicsik, félig kész alkotások. Csendéletek gitárral, gyümölccsel, szobortorzóval, Picasso fia, Paul harlekinnek öltözve. Alig tudta megállni, hogy odahajoljon hozzájuk és végignézze őket. Némelyiket felismerte, de sok képről fogalma sem volt, hogy létezik. A festőállványon egy még befejezetlen kép feküdt, középen egy hangszer, talán mandolin húrjai látszottak, okker, kék és rozsdabarna foltok vették körül. Lüktető, élettel teli kuszaságában is volt valami szerves, magától értetődő rend a szobában. Az asztalokon és állványokon formátlan, megcsavarodott, félig üres festékestubusok, ecsetek és újságpapírok hevertek. Az egyik bársonykárpitú, karfa nélküli fotelen egymásra halmozott könyvek álltak, a könyvek tetején, a fotel háttámlájának döntve pedig egy Picasso-önarckép, amely már régebbi lehetett, mert egy nagyon fiatal férfi arcát mutatta. A képről Picassóra pillantott, most őt is jól szemügyre vette. Sötét zakót, inget és világos, kopott nadrágot viselt, haja féloldalasan elválasztva, egyik oldalon hosszabbra hagyva, a tincsek a szemébe lógtak. Ezek alól a sötét hajfürtök alól nagy, fényes szemei tűntek elő, amelyek kutatóan fúródtak Borisz tekintetébe.
Koch Beatrix pécsi születésű várostervező- és építészmérnök.
2001-ben diplomázott a Budapest Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán.
2013 óta Svájcban él.
2021-ben jelent meg első, non-fiction könyve, a “Végállomás: Svájc”, amelyben svájci emigrációs tapasztalatait osztotta meg.
