Hamarosan megjelenik Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 című könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz. Ha szeretnél a könyvből rendelni, itt találod a weboldalát.
(A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el mellettünk az elektromos autók és menetrendszerinti rakéták közlekednek a Föld és a Mars között, amikor a mesterséges intelligencia, mint a levegő, úgy vesz körül – akkor mindaz, ami klasszikus, régi, értékes, még jobban felértékelődik és szinte elérhetetlenné válik. Egy titkos hagyaték, az úgynevezett Picasso-legenda már régóta izgatta a műkincsgyűjtők képzeletét és éppen a 2050-es év volt az, amely végre elhozta a várva várt felfedezést.)
III. fejezet
A titok
Borisz
Antibes, 2050. május 11.
A sirályok vijjogása és a tenger morajlásának egyenletes, erős ritmusa visszarántotta Boriszt még egy percre az álom és ébrenlét határára. Érezte maga mellett Marilyn testét, ahogy hozzásimult, és amikor kinyitotta a szemét, tekintetük egymásba fúródott.
– Mégsem álmodtalak – súgta a lány fülébe, és magához húzta, szorosan, mintha sohasem akarná elengedni. Marilyn nem ellenkezett, sőt mágnesként tapadt hozzá.
Mennyire összeillünk – gondolta Borisz, ahogy testük egymásba olvadt. Itt feküdt mellette, pihegve, tágra nyílt szemmel Marilyn, akinek mindene, a lábujjától a hajszáláig olyan finoman formált volt, hogy Borisz egy pillanatig sem csodálkozott, hogy ez a pompás test és a művészet találkoztak. A nő mozdulatai, hangja, nevetése, mézszínű hajának csillogása, macskaszemének villanása felébresztette Boriszban azokat az emlékeket, amikor még együtt voltak. Sóvárgott utána, mindent megtett volna azért, hogy ismét vele lehessen, hogy ott folytathassák, ahol két évvel ezelőtt abbahagyták. Mindent. Talán most végre valami olyasmit adhat neki, amivel bebizonyíthatja, hogy még mindig szereti.
***
Amikor először megpillantotta a lányt a ghánai tengerparton, igazi skandináv szépséget látott benne, világosszőke hajával, mélykék szemével, fehér bőrével. Marilyn tengerszínű szeme csodálkozóan kitágult, amikor valami megragadta a figyelmét, mint ahogy akkor is, amikor Boriszra nézett. Szabályos vonásai, komoly arckifejezése, ami egy szempillantás alatt mosolygósra változott, lenyűgözték Boriszt. Az pedig, hogy Marilyn művészettörténész, és a 20. századot választotta kutatási területének, egy pillanat alatt megteremtette kettejük között az összhangot. Borisszal ellentétben Marilyn sokat járt gyerekkorában kirándulni a szüleivel, erdőkben sátraztak, lakókocsival utaztak, így Marilyn minden környezetben feltalálta magát, amiért Borisz irigyelte. De lehet, hogy nem is a természetjárásért, hanem inkább a szüleiért, akik otthont teremtettek a lányuknak. Ő, aki tizennégy éves kora óta távol élt az anyjától és a húgától, az apjára pedig már alig emlékezett, amíg nem találkozott Marilynnel, egyedül érezte magát. Egyedül nőtt fel, és így maradt sokáig, de végül igazi családra talált Marilynben és a szüleiben.
***
Nehéz volt az elmúlt két év Marilyn nélkül, üresnek érezte magát. Számára ugyanaz a fiatal, ártatlan lány maradt, aki akkor volt, mint amikor először találkoztak. És ha Marilyn szemébe nézett, ugyanolyan csillogóan tiszta, fényben táncoló tekintetet látott, mint azon az éjszakán, amikor a csillagok tükröződtek vissza a szeméből. Átölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni, és mindketten az ágy támlájának dőlve, a nyitott ablak felé fordulva a tengert nézték. Cannes távolban kirajzolódó árnyképe és az ég kékje között táncoló reggeli fények töltötték be a horizontot.
– Maradj még, Lynnie – csókolta meg Marilynt, miközben belebújt a nadrágjába –, hozok neked reggelit.
– És elmondod végre, hogy miért vagyunk itt, ugye? Hogy mit jelent a „Picasso 1925”? – nyúlt Marilyn Borisz keze után.
– Ma elmondom, ígérem – tolta vissza Borisz a lány kezét, és elindult a konyha felé. A személyzetet már tegnap elküldte, a házban nem lehetett senki más, csak ők. Más nem hallhatja és láthatja mindazt, amit ők fognak. Körbenézett, és elégedetten nyugtázta, hogy a konyhában bekészítve várta a reggeli és a megrendelt, előkészített ételek. Egy hónapra előre, minden napra gondosan összeállított menü szolgálja majd két ember kényelmét. Az antibes-i konyha ugyanúgy a legmodernebb berendezésekkel volt ellátva, mint New York-i otthona. Beépített nanotechnológiás-permakultúrás üvegházakkal, automata kertészeti egységgel, amely a kiválasztott programok alapján készíti elő a zöldséget, gyümölcsöt.
Tálcára pakolta a friss kávét, narancslét, készített pár szelet tartine-t, kivette a sütőből a croissant-okat. Marilyn pont így szereti, édesen, könnyedén, egyszerűen. Jólesett neki, hogy gondoskodhat a lányról. Felvitte a reggelit, majd a könyvtárszobába sietett, hogy elindítsa a szimulációt, és ellenőrizze a virtuális modell koordinátáit. Filigrán alumíniumkofferre hasonlító laptopját a fényes, hatalmas asztalra helyezte, és behúzta az ablakok spalettáit. Ahogy felnyitotta a készülék tetejét, szappanbuborékokként emelkedtek ki belőle a hologramos felületek, a szoba tele lett digitális ábrákkal. Ebben a pillanatban lépett be Marilyn.
***
A lány az ajtófélfának támaszkodva nézte Boriszt, ahogy dolgozik. A spaletták résein beszűrődő sejtelmes fény hátulról világította meg világos, laza kontyba feltűzött haját. Bő szabású, fehér színű lennadrágot és ujjatlan, testre simuló fekete topot viselt, kezében egy kávéscsészét tartott. Nyugalom áradt belőle, ahogy lassan, élvezettel itta a kávét.
Borisz, mint egy tetten kapott gyerek, hirtelen megfordult, és zavartan mosolygott.
– Gyere, ülj le ide – mutatott Borisz egy székre maga mellett –, beavatlak a titkomba, amit eddig senkinek sem mondtam el.
Marilyn helyet foglalt, és kíváncsian várta a magyarázatot.
– Még néhány perc, és elkészülök. Egy virtuális modellt építettem fel, még egyszer ránézek, hogy rendben vannak-e a koordináták, és máris mutatom, hogy miről van szó.
Borisz pár percig csendben dolgozott, teljesen belemerülve a programozásba. Amikor végzett, egymást átlapoló képek borították be a szobát. Egy másik világba kerültek, anélkül, hogy akár csak egy lépést is tettek volna. Ekkor Marilyn felé fordult, kereste a szavakat arra, amit még neki is nehéz volt felfogni. Ha létezik olyan, hogy egy tudós múzsája, akkor számára Marilyn volt az. A múzsája, a hallgatósága és lelkes közönsége. Most is bátorítóan nézett rá, így belekezdett.
– Ahhoz, hogy megértsd, miért vagyunk itt, és éppen itt, el kell mesélnem neked valamit, ami napra pontosan egy éve történt – kezdett bele a történetbe. – Egy éve próbáltam ki élesben az időutazást. Előtte tettem már néhány rövid próbát, amelyek sikeresek voltak, de akkor utaztam vissza az időbe először úgy igazán, sok-sok évvel vissza a múltba. Rögtön oda mentem, ahová mindig is vágytam, az 1920-as évek Párizsába. Picassót látogattam meg, hiszen ő az, akit a legjobban tisztelek minden művész közül.
Marilyn döbbenten hallgatott, már azt hitte, soha nem szólal meg.
– Időutazás? És a múltba…? De hát eddig nem beszéltél erről, Borisz, hogy ez is érdekel. Mindig csak a jövőről, az űrről, a Marsról szóltak a találmányaid – rázta a fejét hitetlenkedve.
– Mióta dolgozol ezen?
– Már régóta, de eddig mindig megakadtam, nem tudtam átlendülni a „rögzített idő” problémáján. Soha nem beszéltem neked róla, mint ahogy másnak sem, mert egyik kudarcélmény jött a másik után – húzta el a száját egy félmosolyra. – Nem beszéltem róla, mert addig nem akartam, amíg nem tudtam, hogy mi lesz a megoldás.
– És most már tudod? Szóval akkor tényleg időutaztál? És Picassóhoz…? – szakította félbe Marilyn.
– Igen, mindjárt te is megláthatod, hogyan is történt. Mindent dokumentáltam.
– De mégis hogy? Elmondhatod egyáltalán? – Marilyn tudta, hogy Borisz több „szigorúan titkos” besorolású programban vesz részt a OneSpace-en keresztül, és nem akart olyan részleteket hallani, amit Borisz nem adhatott tovább.
– Ez nem egy kormányzati projekt, teljes egészében az én találmányom, mondjuk úgy, hogy még mindig kísérleti fázisban van, és ezért nem is szabadalmaztattam. Senki sem tud róla, még a közvetlen stábom sem. Te vagy az első ember, akinek erről beszélni merek – nézett Marilyn szemébe egy hosszú pillanatig. – Milliónyi dolognak kellett passzolnia. Az első és legfontosabb az volt, hogy megbízhatóan működjön. Hogy oda tudjak menni, majd vissza, a saját jelenembe. A legelső visszautazást, ami sikeres volt, tizenöt évvel korábbra programoztam be. A húgom, Szonyecska balettbemutatójára utaztam vissza, amiről annak idején lemaradtam a vizsgáim miatt. Beültem a hátsó sorba, az előttem ülők árnyéka eltakart, és végigsírtam az egészet. A könnyeimen keresztül láttam Szonyecskát, fényes, fehér dresszben, tüllszoknyában, balerinacipőben – elmerengett egy pillanatra, mint aki most is átéli az élményt –, felejthetetlen, de mégis valahogy gyomorszorító érzés volt a saját múltamba visszamenni, ráadásul úgy, hogy tudtam, nem változtathatok azon, ami megtörtént. Azon, hogy egyetlen bemutatóján sem lehettem ott, és ő ezért haragudott rám, még ma is emlegeti. Ismered Szonját, sosem bocsátja meg, ha úgy érzi, elárultad – nevetett fel keserűen.
– Aztán legközelebb már a születésem előtti időbe utaztam vissza. Majd jött Párizs.
Marilyn egy ideig ismét hallgatott, talán Szonyecskára és Boriszra gondolt, ahogy a nézőtéren ül, és a könnyeit törli.
– És ez most itt, ami körülvesz bennünket, ez már egy időutazás? – mutatott körbe Marilyn a milliónyi hologramra.
– Részben igen. Amit itt látsz, az egy virtuális modell, és része az időutazásnak – kezdett bele az alapos magyarázatba Borisz, majd egyik ábráról a másikra mutatott, és a relativitásról, a tér és idő viszonyáról, a koordináta-rendszerekről és az abszolút nulla pontról beszélt. A terek egymásba fordíthatóságáról és a többi dimenzióról, amelyek csak egymásból kibontva érthetők meg.
Marilyn elveszettnek tűnt az egyenletek rengetegében, ezért Borisz ismét egy gyakorlatias példát mutatott.
– Tehát először felépítem a virtuális modellt, amelyben definiálom az adott évtizedet és azt a dátumot, ahová szeretnék visszamenni – folytatta Borisz, teljesen belemelegedve a témába.
– És hogy működik? Hogy tudsz visszamenni egy adott korba? A modellbe lépsz be? – szakította félbe Marilyn.
– Igen, bele kell lépni a modellbe, amelyet egy portálként kell elképzelned. Mindennek a fényhez és a térhez van köze. A térnek van egy olyan formája, amelyben, mint a filmvetítővel a fények, előhívhatóak ismét az ott lejátszódott jelenetek. Az „elmentett pillanat elméletének” hívom, a földrajzi koordináta ugyanaz, a levegő molekulái lényegében változatlanok. A molekulák és a hely az egyenlet állandói. Az idő, a történések, az emberek, a mozgás maga a változók. De a két állandó lehetővé teszi, hogy ezt a rögzített valóságot előhívjuk.
– Elmentett pillanat… – Borisz szavait ismételte Marilyn elgondolkozva.
– Képzelj el egy mezőt, egy hatalmas, nagyra nőtt fával a közepén, mondjuk legyen a fa százéves – folytatta Borisz, egy másik oldalról feltárva a találmánya lényegét. – Tegyük fel, hogy a fával szemben valaki felállított egy kamerát, és száz éven keresztül a mezőnek ezt a részét filmezte, a fával a közepén. Egy hosszú, végtelenül hosszú filmet kapnánk. Most fogjuk a film minden egyes kockáját, a másodperc ezredrészével számolva, és egymásra helyezzük őket. Rétegről rétegre. Egyetlen helyre koncentráltuk a száz év alatti összes történést. Mi lehet a mi kameránk? Nem más, mint a fény. A fény minden alkalommal másképp tört meg, ahogy áthaladt a fa előtt egy nyúl. Vagy egy őzike. Vagy akár egy szekér, egy autó, egy biciklis vagy egy hadsereg.
Marilyn hallgatott, mint akinek idő kell ahhoz, hogy eldöntse, elhiszi-e, amit hall.
– Ugye el tudod képzelni, hogy itt, pont ezen a helyen ült egyszer Picasso? – kérdezte Borisz, miközben a tengerpart felé mutatott. – És hogy ott, a parton kergetőzött a kislányával, Mayával?
Marilyn bólintott. Még különösebb képzelőerő sem kellett neki hozzá.
Úgy tűnt, Marilyn készen áll arra, hogy megmutassa neki, mi történt egy évvel ezelőtt.
Koch Beatrix pécsi születésű várostervező- és építészmérnök.
2001-ben diplomázott a Budapest Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán.
2013 óta Svájcban él.
2021-ben jelent meg első, non-fiction könyve, a “Végállomás: Svájc”, amelyben svájci emigrációs tapasztalatait osztotta meg.
