Élményolvasó – Charles Bukowski: A város legszebb nője
„A két legundorítóbb népség a lóversenyek meg a bárok közönsége, és itt elsősorban e faj férfi egyedeire gondolok. A vesztesekre, akik állandóan veszítenek, de képtelenek a sarkukra állni és összeszedni magukat.“
– sok év után olvastam újra őt, a fenti egyedek avatott krónikását, aki ebben a reménytelen pokolban emberi vonásokat rajzol fel, néhol iróniával, máskor fájdalmasan, aki egyszerűen nem hajlandó komolyan venni semmit, látszólag persze.
Bukowski stílusa megragadott annak idején, mikor faltam novelláit, regényeit a Postától A Kezdőn át a Nőkig, kegyetlenül írt, s kegyetlenül jól.
Furcsa volt hát oly hosszú szünet után megint olvasni őt, s nem is éppen ugyanolyan már számomra ma, ahogyan Bret Easton Ellis sem (Houellebecq, no, ő más, ő állandó minden átalakulásával együtt is).
Természetesen Bukowski stílusa változatlan, sziporkázóan szellemes mondatai megmaradtak („bementem az épületbe, amiben a földszinten olyan falfestmények voltak, mint amilyeneket Diego Rivera festett volna, ha megfosztották volna tehetségének kilenctizedétől”), de közben ma már nem tudok olyan önfeledten Bukowskit olvasni, mint egykoron: a túl sok pia, testnedv, erőszak és kongó üresség számomra már gyakorta unalmas, öncélú és önismétlő a szövegeiben.
Nem minden írásban persze, mert mondjuk a Ramon Vasquez meggyilkolása félelmetes, a Nem lószar lovis tippek fergeteges, az Egy underground újság születése kacagtató, de ekkora dózisban kapni a mester hullámzó teljesítményeit, polgárpukkasztását, gusztustalan, perverz futamait nekem ezernyi irányú irodalmi élménnyel már korlátos bukfenc sokszor.
Furcsa dolog ez, mert persze esetében hatalmas tehetségről beszélünk, viszont a több itt egyre kevesebb – a témarokon, zseniális Hajnóczy egyik ereje szerintem megrázó írásainak csekély számában is rejlik. Zavarban vagyok tehát.
Megőrizném imádott Bukowskimat, de nem kérek belőle még egy kört, fizetek, záróra. Amúgy van egy idevágó idézetem a kötetből, ami rímel ambivalens vergődésemre:
„– te bírod ezt a Howardot meg ezt a Maughamot?
– mindkettőnek volt stílusa. remek stílusa. de valahogy órákkal, napokkal vagy évekkel később mindkettőjük esetében átverve érezte magát az ember.“
Oké, persze, befejezhettem volna a bukowskizást a Tótumfaktummal is, kábé nulla fanyalgással. Így jártam.
