A szenvedély íze, főszereplő: Juliette Binoche és Benoît Magimel. A filmet saját forgatókönyvéből rendezte: Anh Hung Tran. 2023, 136 perc.
Hajnalodik a Loir-menti kastély konyhakertjében. 1885-öt írunk. Egy nő meleg ruhákba öltözve jár egyik ágyástól a másikig. Salátát szed föl, zellert, megszagolja. A hatalmas konyhában már ég a tűz, tágas főzőfelület a sparhelt tetején. A nő mozdulatai biztosak, gyakorlottak. Megjelenik az úr, egy félreeső szegletben fürdőt vesz a dézsányi meleg vízben. Mintha mindig hajnal lenne, a szürkeség nem oszlik.
Az úr is beszáll a főzésbe, egyetlen szó nem hangzik el, majd megjelenik egy fiatal lány, a konyhai segítő, és egy kislány, akire aznap vigyáznia kell. És még csak nem is sejtjük, hogy ez a tiszta tekintetű, jólnevelt kislány egy szempillantás alatt mindnyájuk életének legfontosabb szereplője lesz.
Csodálatos emberek, káprázatos ételek és el nem tudjuk képzelni, hogy ez a hosszas konyhai előkészítés hogyan fog filmmé kerekedni.
Vendégek érkeznek, körbeülik az asztalt, gyönyörködve esznek és korabeli történeteket mesélnek. Tényleg olyan, mint egy mese, amiben sehogyan sem akar föltűnni a gonosz, mert mindenki életszerűen szép és jó, olyan nyelven beszélnek, amely az emelkedett társalgás hangulatát hozza el, miközben mégsem fordul át túlfűtött lírázásba. Olyan egyensúlyokat érzékelhetünk nyelvben, gondolatiságban, megjelenésben, a főzés művészetében, amilyet talán egy meleg és finom álomhoz hasonlíthatnánk. És akkor egyetlen pillanatra felsejlik a távoli tragédia, a test mulandóságának előszele.
Hosszú napok teltek el, mire eljutottam odáig, hogy írni tudjak erről a filmről. A szenvedély íze ugyan hosszú film, de pont a valós időérzékelésünket használja fel ahhoz, hogy a későbbi jeleneteket akár könnyekig átéljük.
A szerelem, a szeretet, a gyönyörűség mind az esendőség markában van, de épp ez adja az élet értékét, a veszteség, amit magunkban hordunk a születésünk óta. Semmi nem tud elmúlni olyan tragikusan, mint a születő dolgok. Ha valamiről, erről érdemes beszélnünk.
