Egy sárga rózsa, meg két fehér
„Három szál rózsát kérek. Egy sárgát és két fehéret” – mondta a virágárusnak, pedig eredetileg csak egy szál sárga rózsát akart vinni a könyvelője, Vera temetésére. Azért sárgát, mert azt gondolta, hogy a generációjuk életérzését legjobban a sárga rózsa fejezi ki. Ha már a szabadság nem adatott meg nekik fiatalkorukban, legalább ez a sárga virág az övék volt, és csak az övék. Együtt a kettő jobb lett volna, szabadság is, rózsa is, de nem úgy alakult. Ez a hatvanas években magukévá tett szimbólum beléjük égett, cipelték magunkkal, és még mindig, sőt, egyre inkább velük van. És bár nem volt benne a pakliban, de a sárga rózsa, ami annak idején ugyanazt jelentette akkortájt homogénnak tűnő nemzedéküknek, és összeforrasztotta őket, manapság – ki hitte volna – inkább szétválaszt.
Ahogy nézegette a virágokat, miközben az előző kuncsaft csokra készült, egyre inkább úgy érezte, hogy egy szál rózsa, még ha sárga is, szegényesnek hatna. Így aztán hirtelen elhatározásból inkább három szálat kért.
– Ne teljesen kinyíltakat, mert holnapra lesz – tette hozzá.
A nő kiválasztott három nagyfejű példányt.
– Holnap még szebbek lesznek. Ha visszavágja a szárát, akár egy hétig is eltart – tanácsolta, majd megkérdezte, kér-e hozzá egy kis zöldet? Nem kért.
Tulajdonképpen miért vettem három szálat? – kérdezte magától hazatérve, miközben vizet öntött a vázába, és beletette a virágokat. Még sohasem volt szóróparcellás temetésen, talán oda nem is kell virág, mert esetleg nincs is hová tenni, ötlött fel benne, bár erre korábban is gondolhatott volna. Felhívta egy barátját, hátha jobban kiismeri magát kegyeleti ügyekben.
– Nem érdemes csokrot vinni, pláne koszorút, mert a szertartás után úgyis kidobják, vagy mit tudom én, mit csinálnak vele. Csak egy szál fehér rózsát vigyél. Nincs sír, és a szétszóratás után urna sem lesz. Nincs hová tenni a virágokat – világosította fel.
Ezzel eldőlt, hogy csak egy szálat visz, mint valószínűleg mindenki más. Nyilván azért vett hármat – próbálta megmagyarázni magának – mert a konvenció azt diktálja, hogy nőknek páratlan számú virágot kell ajándékozni. És temetésre, arra mit diktál az illemszabály, ha van egyáltalán? Abszurdum, gondolta, a halottnak, még ha történetesen nőről is van szó, teljesen mindegy, hogy hány szál virággal adózunk az emlékének.
A ravatalozóba lépve lerakta a rózsát az urna előtti virágtartóba, leült hátul egy székre, körbe tekintett. Nem látott ismerős arcot. Megnyugvással konstatálta, hogy a temetésre valóban szinte mindenki, mintha összebeszéltek volna, csak egy szál fehér rózsát hozott. Azért két közepes méretű koszorú is volt, azok is fehér rózsákból, nyilván a családtagoktól. A negyven-negyvenöt gyászoló üres tekintettel nézett a semmibe. Halk zene szólt, először fel sem tűnt. A Concierto de Aranjuez adagio tétele, gitár nélkül, ismerte fel, amikor eljutott a tudatáig. A Paco di Lucia játszotta eredeti változatban hallotta először sok évvel ezelőtt. Azóta széltében-hosszábban játsszák, főleg ezt a tételt, elcsépelték, devalválták, mint annyi minden mást. Amikor Schubert Ave Maria-ja következett, majd megint a Concierto, azt gondolta, jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne zene, csak a csend. Csend, emlékezés, elmélkedés, netán áhítat. Egy kis idő Verára, csak rá, utoljára.
Nem volt sűrű vendég az irodájában, parányi cége könyvelési szempontból egyszerű eset volt. Vera pont az a könyvelő volt, amilyen neki kellett. Egy tisztes iparos, aki minden hónapban precízen összeállítja az anyagot, értesít a fizetési kötelezettségekről, beküldi a havi jelentést az adóhivatalba, elkészíti a mérleget. Az úgynevezett kreatív könyvelés, a trükkös adóoptimalizálás nem az ő világa volt. A meglehetősen rutinszerű ügyek elintézése után, ha ideje engedte, ott maradt nála egy kis beszélgetésre. Most gondolt bele először, hogy Vera sohasem mondta neki, hogy elnézést, most nem ér rá. Érezhetően szimpatizáltak egymással. Zárkózott volt, csak annyit tudott róla, hogy néhány éve megözvegyült, és sok időt tölt az irodában. Néhány elejtett, kesernyés, időnként lemondó legyintéssel kísért megjegyzése egyértelművé tette, hogy hasonlóképpen látják a közélet állapotát.
A temetői alkalmazott rövid, szikár gyászbeszéde főleg az emlékezés vigaszáról szólt. Nem dicsérte Verát az egekig, és nem ámította a hozzátartozókat sem a Teremtőhöz való megtéréssel, sem a viszontlátás reményével. Utána a szóróparcellához vitték az urnát, kihordták a virágokat, és felakasztották őket egy rácsos állványra. Dacolva a kellemetlen, hideg széllel, hajadonfőtt maradt. Aztán a szökőkút vízsugara a magasba lövellt, körülölelte az urnát, néhány másodperc múlva porfelhő jelent meg felette. Egy ideig ott kóválygott, majd egy széllökés kisodorta a szökőkút hatósugarából, és szerteszét vitte. Ismerősei, akik voltak már szóróparcellás temetésen, azt mesélték, milyen méltóságos, felemelő szertartás. Őt azonban valósággal sokkolta a látvány, nem talált benne semmi felemelőt.
A közelmúltban még fontosnak tartott ügyekről értekeztek, és amikor utoljára beszéltek telefonon, Vera még a gyógyulás esélyeit latolgatta. Most meg még éppen hogy látszik, ahogy az egyre ritkuló, távolodó porfelhőként lebeg. Megborzongott. Akaratlanul a Saul fia filmnek az a jelenete jutott eszébe, amikor a Sonderkommando tagjai a krematóriumokból kiszedett hamvakat lapátolják egy teherautóról a folyóba. Rosszullét környékezte a moziban, a jelenet azóta is kísérti. Úgy látszik, rosszul viseli a hamu látványát.
Ahogy hazatérve megpillantotta a sárga és a fehér rózsát, meglepődött, hogy még ott vannak. Igazat mondott a virágárusnő: teljes pompájukban ragyogtak, még szebbek voltak, mint előző nap. Úgy ahogy volt, télikabátban, leült a fotelbe szemben a vázával, és nézte a virágokat. Még sohasem tanulmányozta a virágok morfológiáját. Csodálatos konstrukció, nagyon ki van találva. A külső szirmok koncentrikus körökként, abroncsként tartják a beljebb lévő szirmokat, és amikor a külsők elhervadnak és majd lehullanak, az eggyel beljebb lévő kör szirmai veszik át a szerepüket.
Lassanként, alattomosan a bőre alá szivárogva kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Itt van a lakásában két szál virág, ami nem az övé, mivel nem magának szánta őket. Olyan, mintha ellopta volna Verától, vagy legalábbis megrövidítette volna. Hullarablás, ha lenne hulla. Azt hiszem, megőrültem, gondolta, hogyan lehet eltulajdonítani bármit is egy marék hamutól? Különben is, azt mondta tegnap a barátja, hogy a szertartás után kidobják a virágokat, mert jön a következő menet. Mi a francnak nem vittem ki ezeket is a temetőbe, mire volt jó megtartani? Ha kidobják, hát kidobják. Mit érdekel, hogy utána mi lesz velük? Mert mindig, még tudat alatt is kínosan törekedtél a konvenciók betartására, féltél kilógni a sorból? ̶ korholta magát. − Nem mindegy, mit gondol néhány ismeretlen, ha egyáltalán figyeli valaki, hogy hány szál virágot viszel?
Közben eszébe jutott pár dolog, amit haladéktalanul el kell intéznie. Nagynehezen rászánta magát, felemelkedett a fotelből, levette a kabátját, ivott egy kávét, és fel-alá járkálva telefonálni kezdett. Akárhányszor átment a nappalin, nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást a rózsák felé. A függönyön átszűrődő halvány fényben a látvány a csillámló kristályvázával olyan volt, mint egy megelevenedett németalföldi virágcsendélet. A harmóniát, az élet szépségét lett volna hivatott hirdetni, ehelyett valahányszor feléjük pillantott, lebegő szürke hamvak jelentek meg előtte. Egyre rohadtabbul érezte magát, a rózsák teljesen betöltötték a gondolatvilágát.
„Ahogy elnézem, tényleg kitarthatnak akár egy hétig is” – mondta magában, majd egy heves mozdulattal kiragadta a két rózsát a vázából, és nem törődve azzal, hogy végigcsepegteti a parkettát, gyors léptekkel a bejárati ajtóhoz sietett, lerohant a lépcsőn, és kidobta őket a kukába.
A munkából hazajövet a felesége kis idő múlva az üres váza felé mutatott.
– A rózsák?
Már várta a kérdést.
– Kidobtam – válaszolta tömören.
– Pedig gyönyörűek voltak. Kár, még kitartottak volna néhány napig.
– Pont azért.
