A Thália Színház igazi műfaji kísérlettel indította a 2023/24-es évadban színre vitt előadások sorát – októberben bemutatásra került a Nőt vagy életet!, a híres amerikai humorista, Groucho Marx életéről (is) szóló virtuóz vígjáték, amely a hagyományos színházat stand up elemekkel színesíti. A legendás komikus megformálásáról, az improvizatív jelenetekre való felkészülésről, valamint a közönséggel estéről estére kialakított kapcsolatáról kérdeztük a darab főszereplőjét, Vida Pétert.
A Nőt vagy életet! a stand upot vegyíti általános színházi elemekkel – hogyan reagáltál, amikor kiderült, hogy stand uposként állsz majd színpadra?
Úgy, hogy: gyerünk, nézzük meg! Van tapasztalatom a stand up terén, illetve a Rádiókabaréban házigazdaként szoktam a saját konferanszaimat előadni, csak ott papírból. Azt nagyon nagy bizalomnak gondolom, hogy a művészeti vezetés úgy határozott, építsünk egy estet rám, és keressünk hozzá apropót – ez lett Groucho Marx kapcsán a Nőt vagy életet!.
Én azért szeretem nagyon ezt a műfajt, mert nem csak a közönségnek, hanem számomra is tartogat meglepetéseket – akarnak-e együtt játszani, és ha igen, milyen szinten. Én tudom, hogy mit szeretnék kérdezni, az viszont, hogy fognak-e rá válaszolni és mit, az mindig meglepetés. Groucho Marx ebben volt otthon angol nyelven, a szóvicces, improvizatív, „csak itt és csak most” helyzetekben, ami lefordíthatatlan magyarra. Meg kellett tehát találni ennek az egésznek az analógiáját, és azt, hogy a színház és a stand up ne kioltsa, hanem kiegészítse egymást.
Ismerted korábban is Groucho Marxot, vagy végeztél kutatómunkát, hogy felkészülj a szerepre?
Nem kellett kutatómunka, legfeljebb a darab azon részeinél, ami a múlt egy-egy szelete az ő élete kapcsán. Természetesen az olyan jellegzetes dolgokat, mint az emblematikus sminkje, a szemüvege, a járása, mind-mind megnéztük és rekonstruáltuk, hogy ezek a külső jegyek stimmeljenek.
A stand up részek máshogy álltak össze – míg a színész alakít, a stand upos önazonos, a „vidapéterséget” így nem kellett próbálnom, hiszen ő én vagyok. És ezért is egy műfaji kísérlet ez a darab, mert bejövök én, a színész Vida Péter, és ahogy haladunk előre, már nem lehet elválasztani a valaha volt személyt a jelen pillanatban a közönség előtt állótól.
Kicsit mesélsz arról, milyen ember volt ő? Hogyan tudod felölteni ezt a személyiséget?
Ahogy Latabár Kálmán mondta, „A színház ott van, ahol én vagyok”, és én azt mondom, hogy Groucho Marx ebben a pillanatban én vagyok. Amikor a karakter a feleségéről beszél és meghatódik, vagy odaszúrogatva poentíroz, olyankor ugyanúgy, mint bármilyen más szerep esetében, magamból indulok ki, én szeretnék őszintén és hitelesen megfelelni ennek a figurának. De mivel itt a nézővel való folyamatos kapcsolattartás miatt nincs az, hogy egyszer Vida Péterként mondok egy poént, utána meg Groucho Marxként, kialakul egy furcsa koherencia a kettő között. Azért lesz lüktető, élő és aktív az este, mert ha a nézőknek van kedvük játszani és válaszolnak, arról nekem is eszembe jut egy újabb dolog, így kialakul egy színpad-nézőtér párbeszéd.
Nagyon fontos az is, hogy a stand upnál szemekbe nézünk, ezért az ilyen részeknél én tényleg megszólítom a közönséget, rájuk nézek, kommunikálok velük, míg a jeleneteket pedig eljátsszuk. Ennek a váltakozásáról szól az egész, egy idő után már nem lehet elválasztani és nem is kell. Az pedig, hogy milyen ember volt ő, majd a kedves nézők számára is kiderül, ha eljönnek, nem szükséges előre rákeresniük.
Okozott benned bármiféle bizonytalanságot a tudat, hogy a darabban improvizációs elemek is helyet kapnak?
Erről szólt a felkérés, így tudtam, mire vállalkozom. Bizonyos szerepek egyébként szintén igénylik az improvizációt, és megfelelő keretek között én azt is nagyon szeretem. Fontos figyelni, felmérni a környezetet, és az adóvevő berendezésből a vevő részt is működtetni, mert ha mindenáron csak adni akarok, a vételi részt pedig legátolom, akkor az egész egy rossz szólózássá alakul – nyögvenyelős, izzadságszagú, félrevivős lesz.
Oda kell tehát figyelni nagyon egymásra, akkor is, ha játszótársakkal történik, de egyébként nem okozott nekem problémát, sőt vonzott, kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lesz. Éppen azért ültettünk be tesztközönséget már a főpróbahét elején, hogy lássam, mire hogyan reagálnak, vagy éppen mire nem, illetve miként lépjek tovább, mit hogyan hidaljak át. A szokványos színházi szituációban nem nézünk a nézők szemébe, nem várunk választ, itt viszont tényleg konkrét választ várok. Ez egy játék, így minden este arra készítem fel magamat, hogy ha kidobom a labdát és visszaütik, akkor el is tudjam kapni.
A darab nagyban épül a közönséggel való kapcsolatra – van esetleg kedvenc élményed, ami emlékezetessé vált számodra, és a nézőkhöz köthető?
Még az egyik főpróbán megszólalt a mobiltelefonja egy hölgynek. Kétszer is odanéztem, de még mindig csörgött, így beleszőttem a jelenetbe: megkérdeztem, hogy engem keresnek-e. A hölgy rögtön szabadkozott, hogy nem, dehogy, csak nem tudja kinyomni. Az lett a vége, hogy elkértem tőle a telefont, felvettem, és mondtam az illetőnek, hogy ne haragudjon, nem tudom adni a telefon tulajdonosát, mert épp a Thália Színházban nézi a Nőt vagy életet! főpróbáját, hívja vissza fél óra múlva. Tapsos volt, nevettek, és utána természetesen megkaptuk, hogy „jól kitaláltátok, de kit ültettetek be?”, én pedig mondtam, hogy senkit, fogalmam sincs, ez ki volt. Ha a cirkuszban megszokott dolog is a beépített ember, akit kihívnak a színpadra, hogy részt vegyen a produkcióban, itt minden a pillanat művészete – nem tudni, hogy ma is megszólal-e egy telefon, és ha nem, mi más történhet, amit megragadhatok.
Mit gondolsz, ha Groucho Marx ma is köztünk lenne, és eljönne megnézni a Nőt vagy életet!, hogyan reagálna a darabra?
Megpróbálná végigbeszélni az előadást, illetve valószínűleg egy idő után provokálna, kötekedne, és jó értelemben beszólogatna nekem, hogy ez nem így volt, azt ő nem úgy csinálta, és kialakulna egy nagyon érdekes Groucho vetélkedő. A végén pedig talán még a közönséget is megszavaztatná, hogy melyikünk az igazi Groucho – és már előre közölné, ha őrá szavaznak, akkor megeszi a kalapját. Sőt még az is lehet, hogy tényleg megenné.
Szöveg: Bodnár Bianka – Thália Színház
