Lackfi János József Attila-díjas magyar költő, író és műfordító a közösségi oldalán jelentette be, hogy karácsonykor szívrohamot kapott, aminek következtében úgy gondolja, vissza kell venni a tempóból, ha óvni akarja egészségét.
A Facebook-bejegyzést itt olvashatjátok, amelyben leírja, hogyan történt, miként reagált a család, mit élt át ezalatt:
„Nahát, SZÍVROHAM karácsonyra!
December 24-én, kora délután bontogatom a csomagolást, a szalagokat, a papírt: kinyitom, és ledöbbenek! Erre igazán nem számítottam!
Nem vicc, annak durva lenne.
Az esti, itthoni műsorra készülgettem, barkácsoltam egy karácsonyi népdalszöveget, hogy majd énekeljük. Aztán felöltöztem, és fura kis izomlázra lettem figyelmes. Előző nap ötven centi hó esett, fejmagasságnál nagyobb hóembert építettem. Talán innen a pici fájdalmak.
A következő löket már félreérthetetlen. Mintha egy úthenger caplatna a mellkasomon, bal karom zsibbad, majd leszakad, homlokom kiveri a víz, fejnehéz leszek, lerogyok az ágyra.
Ez klasszikus.
Kiabálok feleségemnek, nyolcéves kislányom rémülten menekülne, önzőn kikönyörgöm, hogy maradjon, őt és Julit ölelem, mert lehet, hogy utoljára. Hívjuk a dokit, majd a mentőt, a diszpécser vonalban marad végig. Nagylányunk kiszalad a főútra, hogy házunkig irányítsa a mentőket.
Érhetett volna a roham az ország másik felén, fellépés közben, vagy akkor, amikor épp vezetek, lehettem volna tök egyedül. Kegyelem.
Most odapakolok mindent a Jóisten elé, bocsánatot kérek szeretteimtől is, a Teremtőtől is minden rosszért, amit elkövettem. Készülődöm, nézem a felhősen napos, naposan felhős eget.
Jönnek a mentők, infúzió, benne morfin, a fájdalmak szűnnek, zötyögök a kocsiban, alulnézetből a pucér fák. A Városmajori Szívcentrum az ügyeletes, nagy áldás, a legjobb hely. Pár hete „szívbeteg novellákat” írtunk kollégáimmal, ünnepélyes sajtóakció keretében kikerültek a kórház folyosóján a falra, most pedig nem kell többé elképzelnem, milyen szívbetegnek lenni. A novelláim szomszédságában fekszem.
Kettőkor indult a roham, fél ötkor már a szívemben a sztentek. Afféle mini, hengeres orvosi fémhálók, melyeket ballonnal felfújnak, és melyek megtartják az elszűkült érfalat.
A doki humoránál van, azt mondja, egy Mercedes-jel formájú elágazás három szára tömődött el. Elegáns… Hiába, a stílus maga az ember. Azért jobb, hogy nem Hyundai vagy Suzuki… A csuklómon megy be a katéter, meg sem érzem, ma tizenhárom ember töltötte velem a karácsonyát, hogy megmaradjak.
Fekszünk az intenzíven, mellettem egyesek haldokolnak, mások poénkodnak, a nővérek sistergősen jókedvűek, életet lehelnek belénk, élek.
Hetekig mélységes hála van bennem minden viszontagság ellenére. Döbbenet, hogy visszaküldtek, visszapecáztak. Új életet kaptam. Pedig eddig is éltem, szerettem, írtam, utaztam, felléptem annyit, hogy három életre elég. Egy büdös szót nem szólhattam volna, ha itt a vége. De van még tennivalóm, úgy látszik.
Az utolsó kávé azért lengethetett volna fehér zsebkendőt, az utolsó csülök szólhatott volna, úgy egyél, öcsi, hogy nem lesz több.
Lassan kiderül, nem is olyan spártai a dolog, a kávé egészséges feketén, zsírosat ritkán, de nem soha, még focizni is visszamehetek idővel. Ez már Balatonfüreden, a csodás rehabilitáció alatt történik. Brilliáns előadások az étrendről, a gyógyszerekről, a mozgásról. Egy marék gyógyszert persze szednem kell reggel-este, nincs mese. A doki rámutatott kettőre, mikor kiiratkoztam az intenzívről, és az egyszerűség végett kijelentette: ha ezeket nem szedi, MEGHAL, ugye évti? Évtettem. Azóta heti szertartás a gyógyszerkiadagolás. Vérhígító, koleszterinszabályzó, vérnyomáscsökkentő, gyomorvédő, bétablokkoló és a többiek. Sok cuki vitaminbogyó. A barátaim.
Füreden megdolgoztattak minket: napi tizenegy kilométer szobabicikli, félóra intenzív gyógytorna, egy óra séta, este rápakolunk másfél óra pingpongot a srácokkal.
Már nem vagyunk zöldfülű betegek, dörzsölten hajnali hét előtt megyünk vérnyomásmérésre, hogy előbb érjünk a negyed nyolcas bringázáshoz, így benne leszünk az első turnusban és elérjük a reggelit. A konyha meglepően ízletes, kórháztól, pláne szívkórháztól szokatlan.
Szobatársam egy remek kedélyű betonmixeres srác, anekdotázunk, versenyt horkolunk. Mindig legyőz. Horkolásban is, pingpongban is.
Olvasok, írok, nem tudok betelni a Balatonnal, szeretnék nyelvvizsgát tenni végtelenből.
Leadtam tíz kilót, szerettem vastagon enni, most szeretek vékonyan. Azóta is mindennap megvan a tízezer lépés, olykor tizenötezer is, csinálom a gyógytornát. Kicsit gyakrabban elsírom magam. Tudok mélázni, de tudok röhögni is. Valahogy mindennek mélysége lett körülöttem.
Felfedezem az új életemet. Mérlegelem, mi férjen bele, mi ne. Szétlövöm a naptárat, kevesebb fellépés marad. Okosan. Én, aki szerettem felérni egyszerre minden hegytetőre, átmenni egyszerre az összes falon, most lassítani tanulok. Kiélvezni az ízeket. S persze közben megmaradni szenvedélyes önmagamnak. Nem könnyű. Nem is megoldhatatlan. Még folyamatban.
A vicces, hogy mivel karácsony után Olaszországba mentünk volna, a Facebook-oldalt előre beidőzítettem. Így mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Megkaptam életem egyik legnagyobb ajándékát. Még bontogatom óvatosan. Jól vagyok. Nagyon jól!
És milyen izgalmas belegondolni: pár éve, egy szemlélődő imában visszaröppentem a Jordán-partra, a Küldetés helyére, ahol sosem jártam, hogy Jézussal együtt elkérjem az Atyától, mi az, amiért szeret engem. Képzeletemben ott termettem, de meglepetésemre mégsem a Szentföldön jártunk, hanem a Balatonnál. János apostol voltam, nekem is, Jézusnak is hosszú hajunk, szakállunk volt, őrült módjára úszkáltunk, ugráltunk, fröcskölődtünk a vízben, mint a kölykök… Lemerültünk, felbuktunk, hajunkból nagy vizes csóvát formáztunk. Nem bírtunk betelni a tóval.
És az Atya kimondta, hallottam, hogy szereti az energiámat, a lobbanékonyságomat, amikor pedig elbukom, akkor… Nagyon szomorú miattam, egészítettem ki rögtön stréberként. De már hallottam is a hangját: nem, nem, nagyon drukkol nekem, hogy felálljak, menjek tovább felé. Ez ő… Megismertem az irgalomról.
De miért pont a Balaton? Családilag sosem voltunk megátalkodott tavi népek, nemhogy egész nyarakat nem töltöttünk odalent, de az sem volt tragédia, ha nyarakon át le sem jutunk oda. Pedig még telkünk is volt többnyire.
Most, évekkel később jöttem csak rá. Azért, mert a Balaton az én új kezdetem, új életem helye, a szívkórházzal, mindazzal, ami történt. Én ezt nem sejthettem, de hát van, aki nem véletlenül Ura az időnek is.”
Pedig épp karácsony környéként írtunk Lackfi János és Gryllus Dániel közös alkotásáról
