Mit üzen az erdő?
Túrabakancs fel, városból ki, erdőbe be. Friss levegővel telik meg a tüdőm, fák között lépkedek, és magam mögött hagyva a nyüzsgést azon tűnődöm: vajon mit üzen az erdő?
Éli a saját ritmusát, szervezi lakóit, lélegzik, pulzál, ruhát vált, otthont ad és táplál, szóval sok mindent csinál. De üzen is valamit?
Letört faágak és porladó levelek ropognak a lábam alatt miközben lépkedek. És milliárdnyi láthatatlan organizmus kering mellettem, alattam és fölöttem. Ki szervezi az életüket? Van főnökük? Mi itt a házirend, és van-e szóvivőjük? De a legfőbb kérdés továbbra sem hagy nyugodni: mit üzen az erdő?
Itt vannak az erdők már rég. Bőven előttünk érkeztek. Vagy születtek, teremtődtek, kialakultak, kinek hogy tetszik. Aztán megszülettünk mi is: emberek. És az erdő felnevelt. Óvott, védett, táplált minket, néha cirógatott és babusgatott, néha pedig félelmetes kihívások elé állított. Aztán felnőttünk és a viszonyunk megváltozott. Régen talán többet beszélgettünk. Talán jobban odafigyeltünk egymás hangulatára és mondandójára.
Mit üzen az erdő? Kérdeznék erről egy hangosan kopogtató harkályt, de most épp nincs itt, így csak a fák susogását hallgatom. Túrabakancsom egyenletesen halad, évszázados ösvényen taposok, szemem világa pedig beleveszik a fatörzsek és az ágak kusza labirintusába. Haladok mélyen be, egyre beljebb. Csak rám ne esteledjen. A Természet, a Nagy Erdőanya félelmetes arcával kerülnék akkor szembe. Az éjszaka és a sötét az már egy másik világ. Tudattalanul tapogatóznék itt a sűrű erdő mélyén. A sötétben talán oszlana az Én, elmosódnának a határok, kitágulna a lelkem, és talán életre kelnének még különös lények is. Körém gyűlnének, a fülembe suttognának, bőrömet érintenék, a hajamat borzolnák, miközben a szívem pulzálását is a kezükben tartanák. Képesek rá.
Lassan lemegy a nap, fakulnak a fények, az árnyak nőnek és hűvösödik. Erősödő szél, bólogató fák, rezgő bokrok, és utat mutató agg erdei ösvény. Az éjszaka lakói ébredeznek, lassan a hold is feljön, majd a csillagok, a túrabakancsomat pedig ideje irányba állítanom. Mit üzen az erdő? Ma este ismét, ahogy szoktam: távolról, az ágyamból hallgatom.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
