Éktelen vízzubogás ébresztette fel Strangmanót az éjszaka közepén. Ez persze nem volt szokatlan az ő lakóhelyén, de most mintha túl közel lettek volna a víz hangjai óriási füléhez. Hallását az évek során roppant mód kifinomította, erre nagy szüksége volt, ha át akarta vészelni a mindennapokat.
Mi történhetett és hol? – töprengett, de nem sok ideje maradt gondolkodni, mert a víz hirtelen elérte a cipőjét, zöld-sárga csíkos harisnyáját és piros kertésznadrágját is, és elsodorta.
Strangmanó kétségbeesetten próbált kapaszkodni a vezetékekbe, huzalokba, ám a víz csak vitte magával a csövek erdején át, míg ki nem pottyant egy lyukon valami fényes kőpadlóra. Egy kis helyiségben találta magát, ahol szokatlanul világos volt, és az ajtón át hangok szűrődtek be. Óvatosan elmászott addig az ajtón lévő valamiig, amelyen keresztül érezte, hogy hűvös levegő áramlik be, és óvatosan kikémlelt a réseken.
Emberi hangfoszlányok kúsztak be, meg tányércsörömpölés és evőeszközök zaja. Jól ismerte ezeket a hangokat, csak most sokkal élesebben hallotta őket, mint eddig. Vigyáznia kellett, hogy észre ne vegyék, mert egy kisember éppen közeledett az ajtó felé, hogy kinyissa. Strangmanó behúzódott először a sarokba, majd nagy lendületet véve, uccu neki, az ajtónyitáskor kisurrant az ajtón. Meglátott egy nagy szobát, hatalmas könyvespolc állt benne, rajta telis-tele könyvek. Meghúzta magát egy magas és széles enciklopédia tetején, hogy innen kémlelje a körülötte lévő terepet. Itt félig sötétben is lehetett, amihez azért már hozzászokott az elmúlt évek során, hiszen Strangvilágban mindig félhomály van, de leginkább sötét.
Szeretett ott élni, mert nyugalom és csend vette körül, csak a víz változatos zajai hallatszódtak, amihez már jól hozzászokott. Már alig gondolt arra, hogyan is lett Csőerdő lakója, pedig igazán véletlenszerű és egyáltalán nem megszokott eset volt az övé.
Még itt, a fenti világban kalandozott el a manótársakkal egyszer, amikor még nagyon kicsi volt. Elszakadt tőlük egy bújócska hevében, és mivel sokáig nem keresték – nem tudni miért -, egyszer csak előbújt. De a többiek már hazamentek – nélküle. Bandukolni kezdett céltalanul, és egyszer csak betévedt ebbe a házba. Besurrant az egyik lakásba, már nem is emlékszik hanyadik emeleten. Egy idős néni állt a lakása ajtajában és éppen port törölt a bejárati ajtóról.
Már nagyon szomjas volt, de nem mert megszólalni. Félt attól is, hogy megijesztené a nénit, de attól talán még jobban, hogy biztos nem is beszélnek egy nyelvet, hogyan is tudna ő embernyelven vizet kérni? Otthon, a manóknál sok helyre lehetett menni, ha valaki megszomjazott. Ihatott akár a növények felhajló szélű leveleiből is, amelyek összegyűjtötték az esővizet. De itt minden olyan száraznak tűnt, és a lakásban lévő növények sem nyerhettek vizet az esőből.
Törte a fejét, mit is tehetnek az emberek, ha vízre vágynak. Aztán észrevette, hogy a néni a lakás egyik helyiségében odamegy egy falból kiálló dologhoz, amelynek a két oldalán lévő nagy kerekeket elfordítja és egy átlátszó valamit tesz alá, hogy abba folyjon bele a víz.
Ez lesz az! – gondolta, már csak ki kellett találnia, hogyan másszon fel olyan magasba.
A néni szerencsére épp vásárolni indult, így Strangmanó nyugodtan körbenézhetett a helyiségben. Észrevette, hogy egy szekrény van a vízlelőhely alatt, és az idős hölgy sietségében bizony nyitva felejtette az ajtókat. Különböző méretű, de nagyjából egyforma alakú edények álltak benne, amelyek széleibe belecsimpaszkodva majd egy nagy lendület után a karimákra ráállva egyre feljebb és feljebb tudott kapaszkodni. Szépen haladt felfelé, mikor egyszer csak zsupsz! az egész építmény ledőlt és Strangmanó a földre esett, körülötte mindenfelé a lábosok. Riadalmát a zajon és a hirtelen esésen kívül már csak az fokozta jobban, hogy a szekrényből kiugró és a praktikus építményét elsodró macskával nézett farkasszemet.
Bizalmatlanul méregették egymást, de a cirmos egy idő után egyre barátságosabban közelített Strangmanó felé. Miután alaposan kikérdezte Strangmanót, hogy honnan érkezett, és megsajnálta az egyre szomjasabb kis lényt, közös taktikát eszeltek ki a vízcsap elérésére. A vízcsap elnevezésről a macska világosította fel, hiszen ő semmit nem ismert az ember által kitalált világból.
Szóval Strangmanó a cirmos bajszába kapaszkodva a macska hathatós segítségével elemelkedett a földről, majd egy bukfenccel a négylábú hátán landolt. Ott a nyakába ült és erősen a szőrébe kapaszkodott, miközben a macska ügyesen felugrott a mosogató szélére. El is árulta Strangmanónak, hogy roppantmód szereti a vizes helyeket, és amikor a néni elmegy otthonról, akkor ő szeret a mosogatóban üldögélni és a már régóta csöpögő csapból lefetyelni a vízcseppeket.
Azt, hogy hogyan lehet folyékonyan folydogáló vizet nyerni a csapból, ő nem tudja, de Strangmanó felvilágosította, hogy szerinte azt a két nagy kereket az oldalán kell elforgatni. Ez volt hát a feladat, és mindketten fejüket vakarták – ki a mancsával, ki pedig a kezével – hogy hogyan is lehetne ezt a feladatot megoldani.
Ekkor azonban kulcscsörgést hallottak a zárban, a néni hazaérkezett, a cirmos pedig gyorsan leugrott a mosogató széléről, amely jól tele volt pakolva edényekkel. A néni kipakolta kis kosarát, szép gyümölcsök voltak benne, amelyeket Strangmanó is jól ismert, és sietve nekiállt mosogatni. A víz tehát hívogatóan folyt a csapból! A cirmos és Strangmanó egymásra néztek, és szavak nélkül is értették egymást.
Megismételték a bravúros bajuszba kapaszkodós és hátralendülős mutatványt és a macska már ugrott is fel a néni karja mellé a mosogató szélére. Ott hízelegve a jobb vállához, karjához dörgölőzött és hízelegve dorombolni kezdett. Strangmanó eközben erősen kapaszkodott a cirmos nyakán lévő szőrszálakba és pont jó távolságra érezte magát ahhoz, hogy lábujjhegyre állva, kissé jobbra kidőlve és száját csücsörítve közelítsen az egyre inkább csábító vízsugárhoz.
Ez nem volt egyszerű feladat, próbálta mozdulataival terelni a macskát, hogy lépjen kicsit közelebb oldalazva a vízsugárhoz, de őt túlságosan lekötötte a néni figyelmének elterelése, így nem engedelmeskedett Strangmanó mozdulatainak. Még mindig nem volt elég közel a vízsugár, de Strangmanó annyira igyekezett elérni, hogy elveszítette egyensúlyát és belepottyant a mosogatóba, ahonnan az erős vízsugár már vitte is a lefolyóba, Strangerdőbe, hiába próbált kapaszkodni csak zuhant-zuhant lefelé, a vízsugár sodrásában. Hát így kezdődött élete a csövek, lefolyók között, a sötétben. Nem telt el sok idő, és mint már említettem Nektek, hamar megszokta új lakóhelyét és jól is érezte magát csendes környezetében.
De hol is hagytuk el Strangmanót? A könyvespolcon, az Encyclopedia Britannicán szunyókál éppen. Igen, mostanában könnyen elalszik szinte bárhol. Kicsit fordítva működnek nála a dolgok, a sötét lett a természetes környezete, a világosban pedig kába lesz. Ezért itt a fenti világban is keresi az árnyékos, homályos helyeket. Nem volt nehéz elaludnia, és az sem nagyon zavarta, hogy a könyvek tetején ülő vékony porréteg birizgálta egy kissé az orrát.
Egy idő után pisszegés ébresztette álmából. Nagyot nyújtózott és kíváncsian kémlelt körbe a szobába, honnan érkezhetnek nagy füleihez a hangok. Ahogy kereste a hang forrását, egyre feljebb kellett emelnie a fejét. Szemei egy bekeretezett képen akadtak meg a falon. A képen egy szép sűrű erdő, magas fákkal, ápolt fűtakaróval és színes ruhában ugráló kis lényekkel. Strangmanó csodálkozva figyelt, lehet, hogy egyikük próbálja felhívni magára éppen a figyelmét? A pisszegés erősödött és most már biztos volt benne, hogy onnan jön, a képről. Az egyik kis lény integetett neki, így próbálva rávenni, hogy megközelítse őt. Strangmanó kiaraszolt a könyvespolc széléhez, és elkezdett felmászni a könyvespolc oldalsó tartó oszlopain. Mivel a csőmászásban nagy gyakorlatot szerzett, ez nagyon könnyen ment neki. Mire felért a kép magasságába, a kék nadrágos, hozzá nagyon hasonló kis lény is óvatosan a kép szélére húzódott.
Srangmanó nem hitt a szemének, hiszen a képen azok ott a manótársai, akikkel évekkel ezelőtt elveszítették egymást! Strangmanó örömében ugrálni kezdett a könyvespolc szélén és egy nagy lendülettel a kép szélén termett. Legnagyobb csodálkozására ezzel bekerült a képen látható erdőbe. Örömködve kérdezte a manótársakat, hogy eddig hol voltak, és hogy kerültek oda, a képre. Mi végig itt voltunk! – kiabálták kórusban a manók. Egy nap egy festő érkezett az erdőbe és lefestett minket. Mikor nem figyelt oda egy ebédszünetben, felmásztunk a festőállványon és beléptünk a képbe. A képet eladták, és vele mi is idekerültünk. De tudunk ám egy titkos átjárót, amivel vissza tudunk jutni a valódi erdőbe, ahonnan mindannyian jöttünk. Velünk tartasz? – kérdezték Strangmanót.
És ő már szaladt is a manókkal vissza boldogan az erdőbe, onnan kezdve nem vágyott vissza Csőerdőbe, csak játszott és szaladgált a többi manóval együtt. Néha persze visszaszöktek azért a képre, hogy biztosan ne tűnjön fel senkinek a manók csalafintasága.
