A vaskapu hívogatóan nyitva, és az évszázados kastélykertbe lépve azon tűnődöm: mit üzen a múlt?
Régi kőfalak, omladozó tető, belül talán szellemlakta kihalt termek. Sokat látott régi öreg fák szemlélik egykedvűen az évszakok változását a kertben. Elképzelem, ahogy a lehullott levelek közt lépked elmélyülten Poirot, hiszen beleillik a tájba, esetleg egy Esterházy gróf tárgyal fölényesen a birtok intézőjével, vagy talán a Guy Ritchie féle Gentlemen film arisztokratái kötnek éppen zűrös alakokkal üzletet. Különös egy kastélykert, sok történetet és titkok őrizhet. De mit üzen? Mond-e bármit is a múlt számunkra, üzen-e valamit? Vagy teljes csönd és némaság?
Kérdőn lépkedek a fák alatt és az épület kőfalait nézem. Belül talán hatalmas termek, amikben régen bálok voltak, háborús tanácskozások, buja vágyak, örökösödési viták, no és hosszan elnyújtott lusta úri délutánok, szivar, kávék, fánkok és teák. Kisasszonyok nevetgéltek, miközben kérőre vártak, és szöktetésre, párizsi divatlapokra, vagy háborúból visszatért feszes bajuszokra. Ez mind szép és érdekes, de üzen is valamit a múlt, vagy csak távoli ábrándkép? Arrébb rúgok egy követ, kis hídon átmegyek, tűnődöm és képzelgek. Ma már talán csak szellemek lakják a romokat és e különös kertet.
Puzsér Róberték nagysikerű rendezvényén, amit a cimborájával, Farkas Attila Mártonnal működtetnek, az „Apu”, a sörözős hangulatú hőbörgő kocsmafilozófálás, na, ott jelenik meg rendszeresen egy poszter, rajta a felirat: a jövő az, ami lenni szokott.
A kastélykert történetei, izgalmai és drámái talán nem mások, mint a már jól begyakorolt és megszokott, évezredes emberi játszmák. Talán nincs is nagy különbség a mélyben. Boldogság és csalódás, remény és kilátástalanság, szerelem, család, vagyon, vallás, fiatalság, öregség, élet, halál, gyász. A jól ismert régi történetek: Káin, Jákob, József, Rómeó és Júlia, és sorolhatnánk. Ha volt könyvtárszoba a kastélyban, az ottani kötetekben is sok-sok ismerős alaptörténet lehetett a hiúról, a gőgösről, a királyról, a hódítóról és a gyilkosról, a szentről és a szerelmesről, és természetesen a többiekről. De vajon tényleg, most komolyan: mit üzen a régmúlt?
Talán mást mond a múlt egy építésznek, és mást egy közgazdásznak. Másról mesél egy politikusnak, és másról egy orvosnak. A múlt egy másik oldalára figyelhet a cukrász, vagy egy jogász, egy kertész, vagy egy borász. Filozófusok, tanárok és papok, térképkészítők, színészek és mágusok, talán mind-mind a múlt különböző üzeneteit hallgatják. De mit hallgatunk mi magunk? Tekintetünket hová fordítjuk?
A kastélykertet bebarangolva a régi évszázadok hangulata járt át, miközben eltelt a délután. Így aztán a kijárat felé vettem az irányt. Búcsúzóul még megszorongattam a hideg vaskaput, megpaskoltam a régi kőkerítést, és visszanéztem a rogyadozó tetőszerkezetre. Talán jó ideig egyben tartják még a szellemek.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
