Valahol Ausztriában, benne a délutánban, egyedül a tájban. Mit üzen az ég? Talán egyáltalán semmit. Talán valami rendkívülit. Valahol Ausztriában, benne a délutánban. Egyedül a tájban.
Akar az ég egyáltalán bármit is mondani? Van-e fülünk rá meghallani? Vagy csupán bárgyún tekintünk a messzeségbe, kérdőn, érdeklődve, esetleg lenyűgözve? És a hetedik napon megpihent. Valahol Ausztriában, benne a délutánban.
Igen, ott és akkor készült a kép. Egyedül a tájban. Autó leállít, megpihen, ablak lehúz, a pillanat fixálódik, és digitális lenyomatként rögzül. Valahol Ausztriában, bizony benne ebben a különös délutánban.
A pillanat elmúltával valószínűleg a nap lemegy, és hamarosan este lesz. Valószínűleg. Milyen szép szó. Wahrscheinlich. Így milyen?
Valahol Ausztriában, már bőven benne a délutánban: mit akar elmondani, mit üzen az ég? Hogy szólítja meg a vándort? Wahrscheinlich németül? Tiroli dialekt, vagy wiener? Ha kell, estére schnitzel? Mert hát, hason keresztül üzen? Esetleg above all, nyelvek és mindenek felett a képi világ üzen? Vagy az ég a szenzualitás jegyében küldi a karcoló, esetleg simogató szelet? Így mondja el, hogy szeret? Szeret?
Valahol Ausztriában, benne a délutánban, egyedül a tájban, lehet hogy az ég egyáltalán nem üzen semmit, hiába fotózom, csupán belső intuitív világomban moccan valami. Néma tartomány, mozdulatlan rezdülés, zen koan, föld, felhő, fény, aztán ablak felhúz, autó indít, és a vándor mehet. Mehet?
Valahol Ausztriában, benne a délutánban szél fú, már ki tudja mióta. Talán a hetedik nap előtt született. Azzal a feladattal, hogy olykor karcoljon, máskor simogasson. Tehát, valahol Ausztriában, egy vándor halad mozdulatlan, írnok tekint lapja fölé, és tűnődik csendesen, kérdőn: mond-e bármit is az ég, van-e üzenet, megfejtendő?
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
