Baráth Emőke nemzetközi hírű operaénekesnőt, szopránt látta vendégül Szatmári Róbert a radiocafé Enyhe katarzis c. műsorában. A beszélgetésben szó esett a magyarok és a franciák közötti különbségekről, arról, vajon hozott-e változást a rendezők és a karmesterek modorában, hozzáállásában az elmúlt évek történései és a metoo, valamint arról is, hogy mennyire kell félretenni az egót a színpadon – és természetesen nem maradhatott ki Philippe Jaroussky sem.
„A franciák másképp gondolkodnak és nem kommunikálnak olyan direkt módon, mint mi, magyarok. Mi elég egyenesek vagyunk, a mi arcunkon szinte minden érzelem ott van, ezt néha én is megkapom a kollégáimtól” – mondja Baráth Emőke, aki 2019-ben két bőrönddel költözött ki Párizsba, amit második hazájának tekint.
„Azt hiszem, kozmopolita lettem, itthon kicsit túl külföldi vagyok, kint sokszor túl magyar. Fáj néha az a pesszimizmus, amit Magyarországon tapasztalok az emberek részéről, ezen én úgy tudok változtatni, hogy nyitottabban állok hozzájuk, ezzel talán kibillenthetjük őket ebből a sötét tudatállapotból.”
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
Ezek után szó esik arról, hogy vajon hoztak-e változást az elmúlt évek történései és a metoo a színházi/zenei közegben.
„Azt nem mondanám, hogy semmi nem változott, de sajnos lényegében maradt ugyanaz minden. Lehet, hogy ilyen emberek mindig lesznek, akik abban lelik örömüket, hogy másokat alázzanak, én ezt akkor sem viselem el, ha épp nem velem, hanem egy kolléganőmmel történik ugyanez a színpadon. Én meg tudom magam védeni, de az, aki egy társulat tagja, annak folyamatosan el kell tűrnie hasonlókat” – mondja az énekesnő.
Ekkor Szatmári azt kérdezi, hogy szerinte miért van az, hogy mégis működhet az ilyen légkörben létrehozott művészi produktum?
„Nem tudom, de valóban működik. Talán azért, mert ez a közeg ilyen. Én ilyen elnyomó légkörben nem tudok dolgozni, ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy rengeteg inspiráló és pozitív munkafolyamat is van. Én ezekben érzem jól magam.”
A szoprán kitér arra is, hogy évekig „túlgyakorolta” magát, mert azt hitte, hogy nem elég jó, emellett beszélt arról, hogyan szorította vissza az egóját és mennyiben volt ebben segítségére a terápia.
A beszélgetésben természetesen szó esik Philippe Jarousskyról és a nagy példaképekről, az operaénekesi pálya örömeiről és nehézségeiről, Párizsról és arról a „burokról”, amit a művészet jelent.
