Szemeiben a város
Már hajnalodott. Tamás abban a tetőtéri bárban várta a felkelő nap sugarait, amiről Kati annyiszor mesélt neki, és ahová annyiszor tervezték, hogy a közelgő születésnapján eljönnek.
– Innen láthatod az egész várost! – lelkendezett Kati, és látszott rajta, hogy ez tényleg nagyon különleges hely lehet.
Sokszor elképzelte, ahogyan ülnek majd a végtelen ég alatt, koktélokat vagy finom limonádékat kortyolgatva, és közben azt játsszák, hogy melyikük ismer fel több épületet a lábuk előtt fekvő, fentről csak játék-makettnek tűnő csodából. Itt a tetőn tervezték volna meg együtt az előttük álló nyarat, aminek részleteit már éjszakákat átbeszélgetve színezték.
– Ne nosztalgiázz! – figyelmeztette magát, és még egy kör italt rendelt az egyre fáradtabbnak tűnő pincértől.
Hirtelen tűzijáték fényeit pillantotta meg a levegőben. A „bulinegyedből” lőtték fel őket.
– Jó, hogy valakinek még van kedve bulizni – konstatálta magában kissé kesernyésen. Érezte, hogy össze kell szednie magát, mert a szomorúság egyre erőteljesebben uralkodott el rajta. Soha nem gondolta volna, hogy egyedül fog itt gyönyörködni a lábai előtt heverő város különleges látványában.
Az emlékeinek azonban nem tudott megálljt parancsolni. Élesen úszott be szemei elé a kép, ahogyan néhány órája Kati a lakásukban a kanapén ült, és hol a kezeit tördelte, hol pedig hosszú hajának tincseit tekergette zavartan. Röviden beszélt, szinte tényközlően, majd nagy levegőt véve bukott ki belőle:
– Akkor most már tudod, elmondtam.
Igen, elmondta. Nem csak azt, hogy megnyerte a New York-i ösztöndíjat, és most egy évig nem látják majd egymást – Tamás legalábbis erre a kisebbik rosszra volt felkészülve – de azt is, hogy néhány hónapja szerelmes a zenekarban egy csellista társába, aki szintén New Yorkban tölti az elkövetkezendő hónapokat. Először csak a szoba kezdett forogni vele, majd verejtékezni kezdett és érezte, hogy rosszul lesz. Kati kiszaladt egy pohár vízért.
– Ne haragudj – mondta, és bocsánatkérően nézett Tamásra miközben megpróbálta átölelni őt.
De ő ellökte magától.
– Hozzám ne érj! – kiabált rá, és szinte önkívületi állapotban, hátizsákját felkapva, az előszobában lehúzott cipőjét hányavetin a lábára húzva lerohant a lakásból, ki a házból, az Andrássy útra. Néhány pillanatig nem tudta, mitévő legyen, merre induljon. Végül egy hirtelen elhatározással az Oktogon felé vette az irányt. Zaklatott lelkiállapotban, sietősen szedte a lábait. Néhány méter után egy rég nem látott jóbarát, Péter jött vele szembe. Péter nagyon megörült, de a következő pillanatokban döbbenten engedte le kézfogásra nyújtott kezét. Tamás tudomást sem véve róla rohant el mellette.
– Majd beszéljünk! – szólt immár bizonytalanul az egyre gyorsabban távolodó barátja után.
Egy autó csikorogva állt meg centikkel Tamás lábai mellett, a sofőr feldúltan kiabált neki, de ő csak ment előre, rendületlenül. Ekkor hirtelen megpillantotta egy ház aljában a tetőteraszon lévő bár reklámtábláját.
– Felmegyek a tetőre és leugrom – szaladt át hirtelen az agyán. Ideális helyszínválasztás lesz – gondolta, miközben felfelé tartott a tetőre a liftben.
Kilépett a teraszra, és ekkor hirtelen a szemei elé tárult az éjszaka fényeit lassan magára öltő, élettel teli város.
– Ez gyönyörű – gondolta, miközben szinte földbe gyökerezett a lába.
Tényleg minden olyan volt, amilyennek Kati leírta. Érzékelhető volt a város lüktetése, a munkából hazafelé tartó embereket szállító buszok zsúfoltsága, a dugók hosszú sora a főútvonalakon. A házak ablakaiban lassan kigyúltak a fények, és Tamás mint egy hívatlan vendég figyelte, ahogyan a közeli tetőtéri lakásokba hazatérnek az emberek. A Duna lassan hömpölyögve vitte a hátán a hajókat, kettészelve a várost. Annyira lenyűgözte az, amit látott, hogy borús gondolatai elszálltak, és őszinte rácsodálkozással nézte a szemei elé táruló látványt, mintha csak először látná Budapest fényeit.
– Köszönöm – suttogta megkönnyebbüléssel maga elé – megmentetted az életem.
