Ma hajnalban 64 éves korában elhunyt Kovács András Ferenc, kollégánk ezzel az írással búcsúzik tőle:
Nem egy költő volt, hanem száz, csak az idő szabott korlátot, újabb és újabb teremtményeit hogyan és miként keltse életre. Különböző színű és formájú, tökéletesre csiszolt gyémántokat szórt a lábunk elé, már csak az a kérdés, hányan hajolunk le, hogy fölemeljük és a fény felé tartsuk őket.
Ha valami csoda folytán a magyar világnyelv lenne, ma úgy beszélnének róla, mint Mozartról vagy Picassóról.
Ha ebben az országban én döntenék arról, miként és mennyit költsünk irodalomra, akkor most a már meglévő KAF-fordítások mellé továbbiakat rendelnék, és egy komoly tanulmánnyal együtt a nyugati világ legrangosabb folyóirataiban helyezném el valamennyit. Ha csak néhány újabb hívet szereznék ezzel a magyar nyelvek és költészetnek, már nem éltem volna hiába.
De én csak a saját fotóim sorsa fölött rendelkezem. Az itt látható három képet december 29-én este készítettem. Vélhetően a klímaváltozás következtében manapság a decemberi esték nyár végi naplementéket produkálnak napra nap. De ez most inkább ijesztő volt, mint szép. És reggel jött a hír.
Csak egy olvasója voltam, soha nem találkoztunk. Remélem, a versei, amelyek gyakran a különböző kultúrák elmúlásról szóltak, az idők végezetéig velünk maradnak.
Kovács Bodor Sándor (1955)
Kovács András Ferenc
Álmodban lázas lepke száll,
suhan veled, suhan veled –
árnyéka párás pázsiton
puhán lebeg, puhán lebeg.
Egyik szárnyán az esti hold
ezüstje ég, ezüstje ég –
másik szárnyáról szöszke fény
kacsint feléd, kacsint feléd.
Tejként fejérlő hajnalok
felett repülsz, felett repülsz –
tűzként parázsló alkonyon
lependerülsz, lependerülsz.
Álmodban végre teljesül
az óhajod, az óhajod –
lassan lehulló lepke lesz
a sóhajod, a sóhajod…
