Elhunyt Onagy Zoltán író, szerkesztő, december 27-én töltötte volna be 71. életévét. Szabó Tibor Benjámin Facebook-oldalán búcsúzik tőle:
Elment Onagy Zoltán író, nyugodjék békében.
Kevesen írhatnak róla nekrológot, talán csak Rózsa Kata, GE, Szécsi Noémi vagy én. Andrassew írhatna, de ő már rég meghalt.
Munkás író volt, bivalyerős, szabálytalan, fafejű. Életművét romba döntötte a szerelmi próza. Valamiért úgy érezte, mindent tud a szerelemről (ő úgy mondta, a pináról). Vélhetőleg nem tudott mindent. Amit mégis, azt se biztos, hogy jól. Van ez így.
Tudott viszont mindent (nagyon sokat) a Lókos-völgyről, a nógrádi faluvégekről, ahol az ember belelóg a természetbe. Ahol az atavisztikus ösztön, a vadon törvénye és az alkoholizmus összeér. Füvekről, sötét bosszúról, vedelésről, baszásról. Megkérdőjelezhetetlen, illúziótlan, pátoszmentes spiritualitással beszélt sáros, szeles vidékek embereiről.
És tudott valami fontosat a mondatok ritmusáról. A besűrített, kattogó, elmetszett Onagy-mondat tovább él egy egész nemzedék beszédmódjában.
Az első három könyve a Magvetőnél jelent meg, a többi összevissza, egyre lehetetlenebb módokon, helyeken. Nem értette a könyvkiadást, bizalmatlan volt mindennel, ami intézményesített. Mert nem értette.
Messziről kerülte az írókat, a szervezeteket, a brancsokat. Nem is tartozott sehová. Mégis (még 2010 előtt) az esztergomi fideszes polgármester írói közalkalmazotti státuszt csinált neki. Senki se érti, hogyan, miért. Nem volt az a fideszes alkat. Aztán, persze, kirakták ebből is.
Ha van olyan, hogy irodalmi élet, és abban van egy csepp méltányosság, nem felejti el, hogy az online irodalmi médiumot mint olyat, egyszemélyben Onagy Zoltán találta fel. A Terasz.hu „Irodalmi szekció” nevű rovata alkotta meg és terjesztette el a netes irodalmi kommunikáció szerkezeti szentháromságát (helyszíni+kisnapló+kisinterjú), a korai Literától a Bárkaonline-ig minden erre a rugóra járt kábé 10 évig. És abban a rövid időszakban, amíg Peti Péter magazinja mögött volt forrás, az Irodalmi szekcióban az épp akkor felnőtté váló (a mai középnemzedék gerincét adó) Sárkányfű-kör minden tagja megfordult így-úgy. Meg mások is. Onagy ezzel nagy idők fontos szerkesztőjévé vált. Aztán elmúlt a Terasszal együtt (ma már archívumként sincs meg a lap).
2010 körül kezdte el írni nagyon személyes, sok helyen fiktív (tarthatatlan állításokkal tarkított), de hihetetlenül élő, vicces irodalomtörténetét „A bőség zavara” címmel. Senki se értette, miért csinálja, hiszen nem érdekelte az irodalom mint intézmény, nem ismerte az irodalomtörténet módszertanát, a forráskritika szempontjairól hallani sem akart. Írta mégis rendületlenül. Kiderül belőle, hogyan olvas egy író.
A „Leevezni a Lókoson” és a „Cerinka” a nagy könyvei szerintem. Ezeket kell olvasni. Meg a nógrádi kisprózákat. Másnak talán mást.
Elment OZ, az író, aki folyton morgott, folyton szerelmes volt, és az életmű bizonyos pontjain tudott valódi nagy művész lenni. Szerzők, irodalmárok tucatjait nevelte olvasásra, a kis világok ábrázolására, a magán-/mássalhangzók rendjére a mondatban. Nyugodjék békében.
Aki emlékezni szeretne rá, ezt olvassa, benne Onagy Zoltán minden nagysága, varázslatossága.
