Ősi élményben lehet részük azoknak az amerikai nőknek, akik hátrahagyva a modernitást, minden reggel kimennek a Michigan-tóhoz, megnézik a napfelkeltét és megmártóznak a vízben, még ha jeges is.
A The New Yorker magazin pár napja bemutatott egy dokumentumfilmet, amiben azok a chicagói hölgyek láthatók, akik életük egy pontján összetalálkoztak a tó mellett, és aztán egy különös kapcsolat vette kezdetét.
Mélyen megérintett, és nemcsak a történetük, hanem a dokumentumfilmnek a lenyűgöző képi világa is. Mondom, tényleg valami ősiséget idéz.
Forrás: New Yorker
Lenyűgöző a természet ereje, és az, hogy milyen hatással van ez ránk még mindig. Történelmi távlatokban ha nézzük, épphogy csak megszoktuk a mikrohullámot, már itt van a szélessávú internet, a CD-ket lassan kukázzuk, mesterséges intelligencia, kereső algoritmusok, szóval fénysebességgel száguld körülöttünk a modern technológia, ennek ellenére mégis megbűvöl a természet.
Varázslatos hatása alá kerülünk, megbabonáz, és irányít minket, bármennyire is visszahúzódunk a modernitásba. A napfelkelte isteni csodája, egy nagy tó végtelen nyugalma, az eső, a hó, az erdő, a felhők, madarak, vulkánok és gleccserek, szóval valami olyan mély ősi erő buzog bennük, ami hatása alól nem tudjuk magunkat kivonni. És talán nem is kell. Csak valahogy meg kell tanulnunk szinkronban lenni vele. Valami ilyesmivel próbálkoznak a chicagói hölgyek is.
A dokumentumfilmben elmondják küzdelmüket a coviddal, a gyásszal, rákkal, és az élet nehéz oldalával, és hogyan találtak mindezek ellenére enyhülést a természetben. Tökéletes film ez az év végéhez közeledve. Újjászületés a természetben, megújulás önmagukban, béke, harmónia, testvériség, szeretet. Túlságosan ünnepi és magasztos lenne ez? Talán igen.
De hát minden egyes éjszakát napfelkelte követ. Kiszámíthatóan bukkan fel a nap a horizonton, hogy fényével betöltse a tájat. Szemünk kinyílik, nagyot lélegzünk, és elkezdjük az újabb napot, annak minden kihívásával és reményével. Így tesznek a chicagói asszonyok, csak ők közben még lemennek a tóhoz is.
A dokumentumfilmet negyven fesztiválon vetítették le és egy tucat díjat nyert.
Pedig nincs benne semmi más: csak víz és emberek.
A film a Michigan partján:
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
