Marina Abramović a performansz művészet ősanyjának tekinthető. Munkásságának jelentős része az emberi test és elme tűrőképességének határait feszegeti. Ugyanakkor a közönség bevonása, bevonódása az előadásba szintén alapvető eleme performanszainak. Ezekből villant fel képeket, videóbejátszásokat a nevével fémjelzett kiállítás Londonban a Royal Academy of Arts galériájában.
Nehéz elképzelni, mit lehet kiállítani a pillanat művészetéből, még akkor is, ha közel ötven év sok-sok pillanatáról van szó. Mi marad, mi jeleníthető meg a fájdalomból, szenvedésből, amit magának okozott azt várva és figyelve, hogyan reagál a közönség? Marina Abramović személyisége, jelenléte – szaknyelven státusza – annyira erős, hogy még a fotókon, videókon is átjön a hatása.
Marina a kommunista Jugoszláviából indulva az 1970-es években kezdte pályafutását, amikor hivatásos és amatőr előadók dömpingszerűen ontották a közönségre a polgárpukkasztó, az időt a végtelenségig nyújtó, a színházi hagyományokat felrúgó happeningeket, performanszokat. Ezek közül emelkedett ki. Már korai munkáiban gyakran bízta testi épségét, néha éltét a közönség reakcióira. A performanszok résztvevői nem egyszerű nézők, de az előadóval egyenrangú szereplők. A cselekvések rítusokká válnak, ezzel szakrális térré lesz a helyszín. A művész és a közönség közösségi élménye a spiritualitás. Mindenki szabadon dönthet, mit tesz a kiszolgáltatott testtel: meggyötri, megkínozza, vagy közösen megmentik.
Fotó: Jávor Judit
Azt is mondhatnánk, hogy semmi, vagy alig valami történik, de az akkora erővel és olyan érdekesen, hogy mindent és mindenkit magával ragad. Nagyon-nagyon lassan. Arcok egymással szemben. 75 nap. Marina csak ül egy asztalnál, és arra kéri az arra járókat, hogy üljenek le vele szemben, és addig maradjanak, amíg jól esik. 1545 ember szánta rá magát. Hasonló élményt lehet kipróbálni a kiállításon is. Itt nem szembe kell nézni, hanem addig ülni, állni, feküdni a hideg kövön, fémen, amíg a látogató nem érzi az energiát, ami a tárgyakból árad. Ahogy nézem azokat, akik kipróbálják, legtöbben elmennek a tűrőképességük határáig.
Az egész kiállítás igénybe veszi a figyelmünket, türelmünket és minden érzékünket. Van olyan performansz, amit csak nézni kell, és olyan, amibe azzal lehet bevonódni, hogy belépünk a mozdulatlan szereplők terébe. Van, aki átmegy köztük, választ, melyikük felé fordulva, melyikhez közelebb halad át. Legtöbbször ez nem is tudatos döntés, csak vérmérséklettől függő mozdulatokkal, sebességgel abszolválják a feladatot. Van, aki kikerüli őket, másik bejáratot választ. Van, amikor csak nézni kell. Ez is a látogatók és a Marina Abramović Institute hallgatói türelmének, elméjének, testének a határát feszegeti. Meddig vagy képes egy helyben nézni, hogy nem történik semmi? Mintha egy képet vagy egy szobrot néznénk a múzeumban. Meddig képes az ember mozdulatlanul maradni nem mindennapi testhelyzetben?
Fotó: Jávor Judit
Elképesztő időtartamú események sorát jeleníti meg a kiállítás. Köznapi felfogással elképzelhetetlenül hosszú, napokig, hetekig tartó kísérletezések a testtel, az elmével. Sokszor maradandó sebek jelentik a látható eredményt.
Abramović pályája egyszerre éles kritikája a Jugoszláviában tapasztalt kommunista diktatúrának, és állít emléket partizán múlttal rendelkező szüleinek. De ugyanezzel az érzelmi intenzitással jelenik meg a mélyen hívő nagymama hatása is.
A technika fejlődésével a pillanat megragadható lett a filmen, így az bemutatható az utókornak, tanítható a következő nemzedéknek. De nemcsak ez a haladás követhető nyomon a kiállításon, hanem az egyre tudatosabbá váló spiritualitás, a természet energiáinak befogása, élvezete is.
Fotó: Jávor Judit
Aki meg akarja nézni a kiállítást, szánjon rá sok időt! A többszörösét annak, amit általában egy kiállításra szánunk. Nagyon sok, és nagyon erősen hat az információ. Többször meg kell nézni, meg kell hallgatni. Több rétegét kell lefejteni mind a látványnak, mind a szövegeknek. Néha meg kell állni pihenni, tovább haladni, visszamenni, újra próbálni. Megrázó képeket, videókat, szövegeket kell feldolgozni. Azoknak ajánlom, akik másmilyen élményre vágynak, mint a passzív nézelődés, akár múzeumról, akár színházról legyen szó. Érdemes csak ezért felkerekedni Londonba. 2024. január 1-ig még van idő.
Jávor Judit
