Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Nyolcadikként Hegyi Gyula filmkritikus, publicista és politikus írását közöljük:
Perverz fordított újraelosztás a társadalom szétveréséért
Társadalmi újraelosztás minden korszakban létezett, de a kapitalista rendszer igazságtalanságainak a mérséklésére a huszadik században vált általánosan elfogadott gyakorlattá. A büszkén emlegetett „európai modell” egyik jellegzetessége, hogy az állam a gazdagabb polgáraitól és a sikeres vállalkozásoktól anyagi forrásokat csoportosít át a szegényebbeknek, a piacgazdaság veszteseinek, az elmaradott térségek lakóinak. A szociáldemokrata hagyományú országokban nagyobb, az angolszász világban alacsonyabb az újraelosztás aránya. Arra azonban nemigen van példa a mai világban, hogy az állam a társadalmi újraelosztással az amúgy is jómódú rétegeket támogatja a szegényebbek kárára. De Magyarországon pontosan ez történik, ez a perverz fordított újraelosztás az Orbán-rendszer társadalompolitikájának a lényege. Célja pedig a társadalmi kohézió szétverése, a hatalomtól független szerveződések lehetetlenné tétele.
A társadalmi kohézió szétverésének anyagi eszközei viszonylag ismertek, hiszen az elmúlt három évtizedben félelmetesen megnőttek a jövedelmi különbségek. A rendszerváltozás táján a legfelső és legalsó decilis közti arány nagyjából akkora volt, mint Svédországban, de mára ez az arány sokat romlott. Még jobban kiugró a legfelső egy százalék, a NER-arisztokráciához tartozó százezer ember és a legfelső öt százalék jövedelme a maradék 95 százalékhoz képest. Ezt szolgálja a híres-hírhedt egykulcsos adó, azaz minél gazdagabb valaki, annál inkább haszonélvezője a létező legantiszociálisabb adópolitikának, amely nyíltan a jövedelmek szétszakadását szolgálja. Mivel ennek fenntartásában rövidtávon sok szorgalmas, kreatív vállalkozó és értelmiségi is érdekelt, kiválóan alkalmas a társadalmi progresszió gyengítésére. A 2022-es választáson az ellenzéki koalíció nem is mert erről a dilemmáról beszélni, sikerrel tabusította ezt a témát.
A társadalom atomizációját szolgálja az adózási trükkök részleges tolerálása is. Ha a dolgozók jövedelme nem a szakszervezetek bérharca, hanem a vállalkozás adócsalása (minimálbérre bejelentés stb.) révén emelkedik meg, akkor ez a „siker” szétveri a kollektív érdekérvényesítést a munkahelyen. A munkaadóval való közös csalás valójában csak az előbbi érdekeit szolgálja, de a kiszolgáltatott munkavállaló minden extra forintnak örül. A trükközés árát hosszabb távon természetesen a dolgozó emberek fizetik meg a társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékok elcsalásával, az egészségügy szétverésével és az alacsony nyugdíjjal.
A három hónapra korlátozott álláskeresési járulék a magas munkanélküliség idején az elnyomorodáshoz vezethet. Munkaerőhiány esetén pedig azt nehezíti meg, hogy a dolgozó ember megtalálja a képességeinek és igényeinek leginkább megfelelő munkahelyet. A családok végzetes kiszolgáltatását jelentik az úgynevezett „becsalogató” lakhatási támogatások. Az ilyen otthonok gyakran előnytelen környéken, túlárazott és silány építőanyagokból épülnek fel, egy életre szóló eladósodást jelentenek, és a „beígért” gyerek megszületésének elmaradása esetén extra terhekkel járnak. Bár nem magyar „találmány”, az európai kapitalista rendszer sajátos intézménye az úgynevezett földalapú támogatás, vagyis a termőföld tulajdonosának juttatott uniós kifizetés. Reformjánál kétségkívül törekednek környezeti értékek védelmére is, de a végső értelme mégis az, hogy a mindannyiunk adójából származó anyagi támogatást nem a földeken dolgozó ember, hanem a tulajdonos kapja.
A szolgáltatások rendszerének átalakítása a közösségiről a magánellátásra, az ingyenesről a fizetősre, a jómódúak extra megjutalmazására és a szegények még mélyebbre taszítása mind a társadalmi kohézió szétverését szolgálja.
Az egészségügyben egyre jobban elválik egymástól a lepusztulóban levő állami és a feltörekvő magán ellátás. Ráadásul a jobban szituált, főleg értelmiségi páciensek a fizető rendszer igénybe vétele mellett még az állami ellátásban is előnyt harcolnak ki maguknak a szegényekkel, orvos-ismerős nélküli emberekkel szemben.
Nagyjából ugyanazt mondható el a közoktatásról és még inkább a felsőoktatásról. A jelenlegi magyarországi rendszer más kapitalista országokhoz képest is kiemelten a társadalmi mobilitás ellen dolgozik, célja egy szűk elit és egy képzetlen, öntudat nélküli helóta-tömeg előállítása. Az állami és magán oktatás mellett jelen van az egyházi iskola is, és óriási különbség van az állami iskolák, felsőfokú intézmények színvonala között. A névleg ingyenes elitiskolákba is főleg a jómódú családok gyerekei jutnak be. A rendszerhez hű kispolgári és kistisztviselői réteg képzését szolgálják azok a papíron felsőfokú diplomát adó intézmények, amelyek oklevelei nem versenyképesek a privát munkaerőpiacon, és csak az államhatalom számára képeznek engedelmes tisztviselőket.
A felsőfokú képzés megváltoztatása, a kredit és a Bologna-rendszer, a hallgatók kényszerű munkavállalása megakadályozza a sok éven át összetartó diákközösségek kialakítását, hasonlóan az oktatók másodállásaival. Ezzel a szellemi ellenállás és progresszió egyik hagyományos formája ürül ki.
A szegényeket, az elhanyagolt vidékek lakóit a közösségi közlekedés fokozatos leépítése is kizárja az oktatási, egészségügyi és kulturális szolgáltatások igénybevételéből. Míg másfelől egyes kiemelt körzetek közlekedésének a fejlesztése az eleve jobb helyzetben levőket szolgálja ki.
Az anyagi juttatások, adózási szabályok és szolgáltatások egészéről elmondhatjuk, hogy azok nemcsak profitelvűek, hanem a tőkével rendelkezők, a jómódúak, a kormányzati kegyeltek számára célzott újraelosztást is megvalósítanak. A rendszer ennyiben túl is lép az újraelosztást tagadó neoliberalizmuson, az újraelosztást egyenesen a szegények ellenében működteti. Ennek a gyakorlatnak a demoralizáló hatása jól látható. Egyre több az olyan ismert művész, értelmiségi, vállalkozó, aki elvei és ízlése alapján utálja a rendszert, de saját juttatásai és az ellenzékben való csalódása miatt csendben belesimul a mai rendszerbe.
Az orbáni hatalom politikai és ideológiai eszközöket is felhasznál a társadalmi ellentétek további szítására, a kohézió gyengítésére. Tudatosan tagadja a társadalmi osztályok létezését, és minden eszközzel igyekszik kitörölni a tudatból a tőke és a munka alapvető konfliktusát. Ehelyett másodlagos vagy mondvacsinált ellentétekkel növeli a társadalom megosztottságát, hergeli egymás ellen az embereket. A műveltebb, alapvető anyagi egzisztenciával rendelkező rétegeknek ilyen téma a Trianonhoz, a valláshoz, a nemi identitáshoz való viszony, vagy a családtagok személyes történelme.
Az elmúlt időben felerősödött a külpolitikai alapú megosztottság is olyan kérdésekben, mint az orosz-ukrán háború, Putyin elnök és a NATO megítélése, a Nyugathoz való kritikátlan lojalitás vagy annak erős kritikája. Ezek elsősorban az ellenzéki rétegeket osztják meg, a liberális demokrácia és az antiimperializmus sokáig eltemetett ellentéte egyre gyakrabban tör elő az ellenzéki összefogás sikertelenségét látva.
A legszegényebb, a politikától távol álló rétegekben a kormányzati osztogatás, a helyi hatalomnak való kiszolgáltatás kikényszeríti a rendszer támogatását, de kisebb arányban létezik a mindenféle hatalommal szembeni ösztönös ellenszenv is, amelyet a parlamenti ellenzék nem tud, vagy nem mer felhasználni.
A média is mindent megtesz a társadalom atomizálásáért és a lehetséges ellenzék megosztásáért. A lakosság nagy tömegéhez csak a kormányzati propaganda jut el. Egy szűk kisebbségnek még van kormánykritikus médiája, ez azonban a kormánypártinál is piacpártibb, olykor szinte paródia-szerűen ultra-kapitalista. Jórészt olyan témákban támadja a kormányt, amelyek a többség számára lényegtelenek, vagy éppen ellenszenvesek. Woke, gender, hazánk elmaradottsága és az amerikai demokrata vezetés iránti ájult lelkesedés. Olyasfajta Orbán-ellenességet tol, amely egyetlen szavazatot sem hoz az ellenzéknek, inkább csak tömegszórakoztatásul szolgál az egyre szűkülő, radikálisan ellenzéki tábornak.
Egészében elmondható, hogy a sikerrel atomizált társadalomban nincs lehetőség valódi demokráciára, még a formálisan szabad választások esetén is féldiktatúráról kell beszélni. Az emberek többsége nem tud érdemben tájékozódni a valós politikai és gazdasági folyamatokról. Megszűnt vagy végzetesen meggyengült a munkahelyi érdekvédelem, az önkormányzatok részint elszegényedtek, részint a pártok kifizető helyeivé váltak, a szociális juttatások egymás ellen hergelik a különböző rétegeket. Mindez nem csak magyar jelenség, voltaképp a kapitalista rendszer logikus következménye, de a demokratikus hagyományok gyengesége és a félperiférikus helyzet miatt nálunk meghatározóbb, mint a nyugati demokráciákban.
Régi hagyomány szerint a teoretikus fejtegetések végén illik valamilyen programmal, megoldási javaslattal előállni. Eleink válasza erre egyszerű volt: társadalmi forradalom. Ehhez megvolt a társadalom, a maga klasszikus elnyomó és elnyomott osztályaival, és volt egy elkötelezett értelmiségi-munkásvezetői réteg, amely képes volt megszervezni az elnyomottak felkelését. A társadalom atomizációja éppen azt a célt szolgálja, hogy erre többé ne kerülhessen sor. Nekünk szerényebb és békésebb eszközökben kell gondolkodnunk. Ahol lehet, meg kell szervezni a munkahelyi érdekvédelmet és új életet kell lehelni a szakszervezetekbe. Az adott jogi lehetőségek között sem lehetetlen különböző típusú szövetkezetek szervezése. A környezeti, lakóhelyi problémák megoldására szerveződő civil akciók résztvevőit együtt kell tartani, közösségé szervezni – későbbre hagyva a politikai meggyőzést. És meg kell érteni és értetni, hogy a társadalmi szolidaritás kialakításának, a szabad társadalom megteremtésének nem a szavazólap az egyetlen eszköze. A szavazólap csak akkor segít. ha már vannak öntudatos közösségek, amelyek a saját közegükben kivívott eredmények megkoronázását várják az önkormányzati és országos voksolástól.
Az emberi közösségek szétverésének tragikus következményei ellen csak új emberi közösségek szervezésével lehet védekezni.
Hegyi Gyula
