Ez év szeptemberének elején rendeztek minikonferenciát gazdagság és szegénység témakörében Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében Gödön. A konferenciáról Nógrádi Gábor korábbi írásában olvashattatok. Ennek apropóján észszerűnek látszott az ott elhangzott gondolatokat írásos formában összegyűjteni. A hozzászólásokat mától a gazdagság és szegénység címke alatt itt olvashatjátok. Hetedikként Millei Ilona Radnóti-díjas újságíró írását közöljük:
Minden gyereknek jár a remény csodás palástja
Ma mindannyian egy olyan világban élünk, ahol a lét dadog, és a törvény sem tiszta beszéd. Mindössze ennyit változott azóta, hogy József Attila 1933-ban megírta az Ódát. Azt, hogy egyáltalán létezik-e olyan világ, ahol a lét sem dadog, és a törvény is tiszta beszéd, nem tudjuk. Csak reméljük.
Remény. Csodás palást az, amit csak a gyerekek hordhatnak büntetlenül, mert a szegénységben élő felnőttek hátán duplán is nagyon nehéz teher. Ahol ugyanis a nyomor ipari méretekben van jelen, a felnőtteket az emberi létről szőtt földön járó álmaik meggátolják abban, hogy keményen szembe szálljanak azzal a sorssal, ami állítólag kiméretett rájuk. Csakhogy nekik e méltatlan teher ellenére mégis kötelességük a gyermekeiket a remény csodás palástjába öltöztetni, mert a gyerekek csak ennek a védelmében törhetnek ki a szegénység ijesztő, karmosan fagyos, és üvöltően igazságtalan világából.
Magyarországon villanásnyi sorsokból épül a jövő. Olyanokéból, akik az ország talán legszegényebb falvaiban élnek, a legszegényebbeknél is kiszolgáltatottabbak, és olyanokéból is, akiknek ennél jobb sors, emberibb, nagyvárosi lét adatott. Három gyerek történetén keresztül mutatnám meg ezt a jövőt.
Az ország legnehezebb sorsú kistérségei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében találhatók. Közéjük tartozik a szikszói, az edelényi és a kazincbarcikai, de bármely szociális adatot figyelembe véve, a negatív csúcstartó az encsi. A mélyszegénység nyomora mindenütt, így a Miskolctól alig harminc kilométerre fekvő Encs-Fügödön is mellbevágó. Pedig Fügöd, a cigánytelep alig pár száz méterre van csak Encstől, mégis, mintha egy világ választaná el a várostól. Az itteni kistérségekben élő, jobbára cigány származású lakosságnak a kilátástalanságból való kitörésre csak a tanulás szolgálhat.
Az első történetem is ehhez a térséghez kapcsolódik. Fotós kollégámmal jó pár éve a Derdák Tibor és Orsós János által irányított, újonnan induló sajókazai Dr. Ámbédkar Gimnázium és Szakképző Iskolába indultunk, hogy bemutathassuk azt. Előtte azonban betértünk az egyik nyomortelepre.
A kora őszi napsütésben egy olyan házhoz érkeztünk, amelyen ugyan volt ajtó és ablakkeret, de üveg egyikben sem volt. A ház egyetlen benti helyiségét csupán egy rongyszőnyeg választotta el világtól, és, ha néha arrébb lebbentette a szél, kikukucskált egy ki tudja, mi mindennel fűtött ócska vaskályha, amin egy rozsdás fazékban főtt valamilyen étel. A nyomor kesernyés, mindent elöntő szaga vastagon rátelepedett a környékre, a ház mellett álló fára, a ház előtt egy fekvő fatörzsre. A fatörzsön egy idősebb cigányasszony ült, és egy 4-5 éves soványka, mezítlábas, egy szál gatyában futkározó kisfiút követett a szemével.
Amikor a kisfiú meglátta a ház elé gördülő sötétkék Opelt, rögtön odaszaladt, hogy megfogja, megtapogassa az errefelé ritkán látott jószágot. A nagymamája azonnal rászólt, hogy köszönjön, mire a kisfiú inkább befutott a rongyszőnyeg mögé, a ház rejtekébe.
„Én vigyázok rá, amíg a szülei napszámban vannak” – mondta a nagymama. Míg vele beszélgettünk a kisfiú is bátorságot merített a ház rejtekében, és megint az autó körül téblábolt. Egyszer csak egy kis kést rántott elő a zsebéből, és végighúzta az Opelnek azt az oldalát, amelyre mi nem láttunk rá. Talán a nagymama sejthette, hogy mit is művelt, mert azonnal magához parancsolta, és azt mondta neki, azonnal adja oda neki a zsebéből kidudorodó kést, mert már milliószor mondta, azzal nem szabad játszani. A kisfiú pedig mosolyogva oda nyújtotta azt, hogy ismét továbbálljon a földön fekvő összezsugorodott leveleket összegyűjteni. Mi is indultunk tovább. Fotós kollégám nem vette észre a kocsijában esett kárt, és pedig nem szóltam róla. Mai napig nem tudom, hogy akkor ő ott látta-e, hogy mi történt, de ő sem szólt egy szót sem. A nagymama mintegy engesztelésül még utánunk kiáltott: „mindent megteszek, hogy iskolába járjon ez a gyerek, aztán tanult ember legyen, hogy kikeveredjen innen”.
Azt nem tudom, mi lett a kisfiú sorsa. Egyet viszont tudok, pár évre a történtekre levelet kaptam egy Benő nevű sráctól, ő már a második történet hőse. Azt írta: „Benő vagyok, Sajókazáról, ötgyermekes családból származom. Édesapám korán meghalt, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Állandó munkát nem kapott, ha csak tudott, idénymunkát vállalt, hogy legyen egy kis pénzünk. Ezen kívül az árvajáradékra és a családi pótlékra számíthattunk, az éhenhaláshoz sok, de a megélhetéshez kevés. Nekem szerencsém volt, mert az osztályfőnököm odafigyelt rám. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy mit akarok csinálni az életben, hogy én is guberálni akarok-e? Uzsorásokhoz akarok- e járkálni? Koldulni akarok? Ki akarok törni ebből a helyzetből?
Elgondolkoztam azon, amit mondott, és az utolsó kérdésre azt válaszoltam neki, hogy igen. De biztos voltam benne, hogy ez úgyis lehetetlen. Ujlaky András, a Phare igazgatója, és Derdák Tibor és Orsós János, akik a cigány gyerekek továbbtanulásáért dolgoztak, felkerestek engem, hogy Ózdon elindul egy tehetséggondozó kollégium roma fiataloknak. Arra bíztattak, hogy vegyük fontolóra az oda jelentkezést, és tanuljunk ott. Föl is vettek Ózdra. A kollégium kifizette az útiköltségünket, a szállás és étkezés ingyen volt, így sikeres érettségit tudtam tenni. Nyári szünetben intenzív nyelvtanfolyamon vehettem részt Budapesten, melyet Felcsuti Péter támogatott. Most pedagógiai asszisztensként dolgozom Miskolcon azért, hogy más hátrányos helyzetű fiatalok is érettségit tegyenek, ahogy én.”
A harmadik történet egy 12 éves kislányé, nevezzük Zsuzsinak. Nem luxusban, hanem egy másfél szobás panelben éli mindennapjait. Nem éhezik, nem fázik, és nem követelőzik. Inkább ad, mint elfogad, és mindezt a legnagyobb természetességgel teszi. Ami megkülönbözteti talán minden más gyerektől, hogy a szívében hihetetlen nagy jósággal született.
Volt egy osztálytársa, aki rákos lett, és a kezelések miatt kihullott a haja. Sokat sírt emiatt, rettenetesen szégyellte. Zsuzsi – akinek derékig érő, gyönyörű gesztenyebarna haja volt -, próbálta a maga módján vigasztalni, mikor a leckét vitte föl neki. Aztán egyszer azt hallotta a fodrásznál, van egy olyan műhely, ahol parókát készítenek azokból a fonatokból, akik levágatják a hajukat, és azt ott hagyják náluk ingyen. Zsuzsi ettől kezdve nem engedett a hajából vágatni egy pár milliméternél többet, azt is csak azért, hogy a hajszálai egészségesek maradjanak. És az a 12 éves kislány, aki soha nem követelőzött, nem kért ajándékot, és elégedett volt mindazzal, amit kapott, egyszer csak odaállt az anyukája elé, és azt követelte, vigye el őt abba a fodrászatba, ahol ingyen parókát készítenek a rákosoknak emberi hajból. Mert ő már megmérte az övét, és tudja, elég hosszú ahhoz, hogy szép paróka legyen belőle. A fodrásznál Zsuzsi nem sírt, amikor levágták a haját, inkább boldog volt. Ma már 16 éves, és még mindig rövid a haja.
Tudom, a szegénységről kellett volna írnom. Elnézést kérek, hogy helyette inkább a gazdagságról, az igazi és reményteljes gazdagságról írtam.
Millei Ilona
