Ülök Nagymaroson, a temető feletti latorvölgyi faház teraszán októberben egy reggeli órán, s úgy tetszik, a politikát leszámítva gyönyörű napnak nézünk elébe. (Apropó! Miért hívják ezt Latorvölgynek? Ezt is meg kellene még tudni, mielőtt elmegyek. Megtudni? Miért is? Tőle tanultam: mindennek utána kell nézni. Tudd pontosan vagy sehogy. Az ember kérdező állat.)
Ülök szemben Visegráddal, a heggyel, a várral, a Dunával, a reggeli köddel, a ködben úszkáló emlékeinkkel, szemben ifjúságunkkal, életünkkel, szemben önmagunkkal, akik voltunk, s akik leszünk. (Akik leszünk? De kik leszünk? No, lám csak! Mindent nem tudhatunk. De jó!)
Légvonalban talán egy kilométerre állott a hétvégi háza egykor. A két ház, a két kert két világ volt. Két élesen eltérő karakter, két életszemlélet lenyomata. Viziéknél rend, katonásan sorakozó tuják, ágyások, virágok – Ádám Vera keze munkáját dicsérve − és nyugalmas tág terek. Nálam elvadult kert, örök ideiglenesség, zsúfoltság, rendetlenség.
Csak biztos hagyományos értékrenddel lehet elválasztani a fontostól a feleslegest.
Miből épül a baráti kapcsolat, ha több a különbség, mint az azonosság?
Jön egy ember: polgári attitűd, elegancia, diplomácia, harmonikus család, keresztény értékek, évszázadok vezető értelmiségeinek biztonsága, bizalma és nyugalma, plusz csokornyakkendő.
Jön egy másik: kispolgári érzékenység és ortodox hagyományok, hátán Auschwitz, ölében halott anyja, fordított pietà, kisebbrendűség, bizalmatlanság, szorongás.
A vonzás titka a különbség?
Ha így van, boldog ország, ahol sokféle nemzetiség él együtt „oszd meg és uralkodj” vezetők nélkül.
*
Látok egy harmincegynehány éves ifjú embert, aki talicskányi homokot tol felfelé egy építkezésen. Az építőipari segédmunkás mögött már jelentős tudományos sikerek állnak, nemzetközi elismertség, publikációk százai, és a talicska sem borul fel.
Én fiam pelenkáját öblítem Felsőgödön a kútnál, ő habarcsot kever, hogy hamarabb készen legyen a családi otthon. Velem a feleségem kiabál, hogy nem öblítettem rendesen, őt a kőműves egzecíroztatja, mert a professzor úr lassú. Én öblítek ismét, ő lépteit szaporázza.
Talán összeköt vele ez az attitűd is: mindent el kell tudni végezni, amit feladatként elénk hoz az élet. Nincs piszkos munka, nincs nehéz munka, és lehetetlen sincs, amíg élünk. (Mint kedvenc írónk írja: „Az embert nem lehet legyőzni, csak elpusztítani.”)
Minden élethelyzetnek megvannak a maga szabályai, követelményei. Sikerre csak akkor számíthatunk, ha az adott szituáció sajátos törvényeit betartjuk. Ez nem szolgai alázat. Feladatod elvégzésében fegyelmezett légy! Alkotó képzeletedben lehetsz fegyelmezetlen. Így gondolkodik, így él ő is.
*
Minden művész tudós, a lélek mérnöke: rendelkeznie kell kutatói alapossággal és formai fegyelemmel, hogy a műfaján belül képes legyen a hiteles ábrázolásra. Minden tudós művész: rendelkeznie kell művészi intuícióval.
Egy-egy gondolat úgy pattant ki belőle, ahogyan költőből a verssor:
„Aki a világot kizárja, magát bezárja.”
„Egy nemzet tragédiája nem az, ha gazdaságilag szegény, hanem ha erkölcsileg gyenge, ha szellemileg üres.”
„Lehet egyszerre lépni, egyszerre tapsolni, de nem lehet egyszerre gondolkodni. Nem lehet egyformán gondolkodtatni. Nincs két egyforma ember. Miért? Mert az agyunk működésében olyan struktúrák vannak, amelyek az egyén fejlődése során, a születés pillanatától, de mondhatnám úgy is, hogy a fogantatás pillanatától eltérő módon fejlődik.”
Az író-olvasótalálkozókon sokszáz alkalommal ezt a gondolatát idézem a gyerekeknek.
„Külön-külön mindegyikőtök egyedi és csodálatos személyiség. Pontosan ugyanolyan ember, mint ti, soha nem volt és soha nem lesz. Még az egymásra megtévesztésig hasonlító ikrek is más ételt, ruhát vagy éppen zenét szeretnek: másképpen gondolkodnak. Legyetek büszkék az egyéniségetekre, és őrizzétek meg minden körülmények között.”
Csillog a sok csillagszem. Értik és szeretik a gyerekek ezt a gondolatot, amit tőle kaptam-loptam, s fejlesztettem, magyaráztam, értelmeztem tovább. Néha − a jelenlévő felnőttek kedvéért − elmondom, kit idézek, néha nem. Bűn? Az alkotó ember − író, tudós, tanár vagy bárki más − gondolata közkincs. Az alkotó ember ugyanis nem mindenki fölé magasodó személyiség, hanem médium. Rajta keresztül − az ő segítségével − nyilatkozik meg az emberi, nemzeti kultúra.
Az, hogy az ő gondolatatait gyakrabban idézem, vagy szövöm tovább, szellemi rokonság és baráti elfogultság.
*
A másságról, a különbözőségről, s annak tiszteletéről szóló gondolatából szőttem elméletet, az olvasói befogadás misztériumát magyarázva a gyerekeknek. „Az a regény, amit ti olvastok − szoktam mondani a találkozókon némileg leegyszerűsítve −, nem az író műve. Az író az olvasóval közösen írja a könyveit. Ti ugyanis a regény minden szavát, mondatát újraírjátok, újragondoljátok, újraalkotjátok a képzeletetekben.”
S miután egy játékos feladattal bizonyítom a tételemet, mind megértik, milyen csodálatosan egyedi lény minden ember, s milyen fantasztikus alkotási folyamat az olvasás.
Néha arra gondolok, időnként meg kellene köszönni Lexinek (hiszen mindenki így hívja), hogy egy-egy gondolata olyan sok segítséget adott megérteni és megértetni a világot. Aztán mégsem teszem, hiszen ő szokta mondani, hogy amint felfedezésről felfedezésre, egymásra épül a tudomány, ugyanúgy épül gondolatról gondolatra a kultúra.
*
Mosoly és csokornyakkendő.
Ülök a Duna felett, és folyton ez villan fel, ha rágondolok.
A harag, a düh, a sértettség mimikáját arcán soha nem láttam. Pedig ezek a nemzeti alapérzelmek belőle sem hiányozhatnak. S a barátság jogán rám zúdíthatta volna indulatait ezerszer, amint tettem én is.
Ő soha.
Valamit tud, amit én, a világnak mindent kikiáltó ember, nem.
Talán azt, hogy miért rakná másokra a súlyokat, amit neki kell cipelni? S hogy egy figyelmes vagy csak diplomatikus mosoly a legkevesebb, amellyel segíthetünk a másik embernek élni és küzdeni? Ha csak ennyit tanulnánk el tőle, és a hozzá hasonlóktól ezen a majd’ százezer négyzetkilométeren, a magán- és a történelmi poklok kapui talán soha többé nem nyílnának meg előttünk. Vagy legalábbis sokkal nehezebben, mint eddig.
(Vizi E. Szilveszter, a Magyar Szent István-renddel és a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, kétszeres Széchenyi-díjas magyar orvos, farmakológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja kapta a gróf Batthyány Lajos-díjat)
