Nyáry Krisztián írót látta vendégül Szatmári Róbert a radiocafé Enyhe katarzis műsorában, melyben ezúttal az irodalom és az olvasás mellett előkerült a zene társadalomra gyakorolt jótékony hatása is. Milyen kapcsolatunk van az élő kultúrával a 21. század elején? Milyen emberek voltak az alkotóművészek a magánéletben? Gasztronómia és művészet? Ami sok embernek tetszik, az már eleve értéktelen? Ezen témák mellett szó esett arról, hogy miért a történet fog minket meg leginkább zenében és irodalmi alkotásokban egyaránt és miért olyan könnyű rácsúszni az olasz popra?
„Ma már nincs igazán kapcsolatunk az élő kultúrával, sokkal inkább zsigeri fogyasztás zajlik.”
– mondja az interjú egy pontján Nyáry Krisztián, amikor jelen korunk magyar társadalmáról beszélnek a műsorvezetővel.
Az író szerint vannak nagyon elkeserítő adatok, miszerint évente egyre csökken az olvasással töltött idő, és ez kihatással van az intelligencia csökkenésére is. Ugyanakkor Magyarországon létezik egy kb. 800.000 fős réteg, akik viszont nagyon sokat és rendszeresen olvasnak, ez Nyáry szerint kiemelkedő adat nemzetközi összehasonlításban.
„Nem tudjuk miért alakultak így ezek a jellemzők, mint, ahogy azt sem tudjuk, miért olvasnak sokat a svédek, és miért keveset a norvégok? Mi a különbség?” – teszi hozzá az író.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
Az olvasás kiemelten jó hatással van az intelligenciánkra és egyéb kreatív képességeinkre is, a zenével is hasonló a helyzet, bár a „a zene sokkal inkább a kultúra és a civilizáció előtti időkre visz vissza minket, van benne valami ősi, amely az érzékeinkre hat.” – mondja az író.
„Nem kell ahhoz kulturáltnak lenni, hogy élvezzük a zenét, ha jól belegondolunk, egy állat is máshogyan reagál egy dallamra, mint egy sima zajra. A képzőművészet is hasonló a zenéhez ebben a vonatkozásban. Az olvasás és az irodalom nincs velünk ilyen régóta, pusztán 4-5000 éve létezik.”
Nyáry szerint az olvasás, az irodalom fogyasztása a felső vezetők, a menedzserek képességeiben is kimutatható. „Az a menedzser, aki olvas, sikeresebb is.”
Az író zenében leginkább az olasz kultúrkört kedveli, „egy időben nagyon rá voltam csúszva a 70-es, 80-as évek olasz popzenéjére” – mondja.
Ezután a sznobizmusról és az elitizmusról beszélgetnek a műsorvezetővel. Az író szerint, sajnos, sokan hajlamosak azt gondolni, hogy, ami sok embernek tetszik, az már értéktelen is.
„A zenére ez különösen jellemző: ami a szélesebb rétegeknek bejön, az már eleve gyanús.”
Nyáryt elsősorban a történetek, érdekes narratívák érdeklik a zenetörténetben is, például az, hogyan lesz egy Haydn által Magyarországon talált horvát népdalból az osztrák birodalmi, majd később a német himnusz. Kevesen tudják azt is, hogy Kisfaludy Sándor 19. századi popslágere, egy magyar szüretelő ének volt az alapja Beethoven örömódájának és az sem kevésbé közismert, hogy Uruguay himnuszát egy magyar származású zeneszerző komponálta.
Nyáryt az életrajz és nem az életmű érdekelte, amikor papírra vetette a híres írók, költők szerelmi életéről írt köteteket. Szerinte a romantika kora óta velünk van az a jelenség, hogy egy írónak mindenhez kell értenie. Kell véleménye legyen az aktuális politikai helyzetről, társadalmi jelenségekről stb.
„Gondolj bele, sokkal inkább kérdeznek meg hasonlókról egy írót, költőt, mint egy karmestert!” – mondja Nyáry Krisztián.
„Milyen emberek a művészek? Jobbak, mint mi?” – kérdezi Szatmári a műsor közepén.
„Pont annyira etikusak, mint egy mérlegképes könyvelő, egy buszsofőr, vagy épp egy rádiótechnikus. Esetleg abban különböznek, hogy intenzívebb érzelmi életet élnek, de igazából ez sem szükségszerű. Persze vannak kivételesen szörnyű alakok, mint pl. Szabó Lőrinc, aki ugyanakkor elsőrangú költő. »Azt hiszem, vele nem ülnék le egy sör mellett beszélgetni.” – teszi hozzá Nyáry.
A beszélgetésben még szó esik a művészet és a gasztronómia kapcsolatáról, arról, miért lett arisztokratikus Magyarországon a művészettudomány és a bölcsészettudomány nyelvezete és arról is, hogy miért nem érdemes élni művészetek nélkül.
