Az emberiség elszúrta
Az Örökkévaló Isten vagy a természet jóvoltából létrejött emberi nem az állati léttől egyetlen dologban különbözhet.
Az emberiség elszúrta. Ez a nagyképű kijelentés a pénz uralmáról, tágabban értelmezve, a gazdagságról és a szegénységről folyó vitát kívánja összefoglalni. Apropója egy bensőséges baráti konferencia az említett témáról Droppa György közéleti ember, környezetvédő közíró szervezésében és kertjében, ahol Beer Miklós, Iványi Gábor, Donáth László és Szunyogh Szabolcs kiselőadásai után érdemes hozzászólások hangoztak el a jelenlevő felelős gondolkodók részéről.
Én erről a tanácskozásról most nem fogok tudósítani. Önző értelmiségiként csak apropónak szánom, hogy a saját véleményemet posztoljam, amelynek lényege, hogy az emberiség elszúrta.
Mit szúrt el? A feladatát. Mi volt a feladata? Kilábalni az állatvilágból. Kilábalt? Eddig nem.
Az Örökkévaló Isten vagy a természet – tessenek választani tetszés szerint – azért hozta létre az emberi nemet… Nem, ez így nem jó. Nem pontos.
Az Örökkévaló Isten vagy a természet jóvoltából létrejött emberi nem az állati léttől egyetlen dologban különbözhet. Miben? Abban, hogy képes gondolkodni. Sikerült ezt a csodálatos képességét kihasználni? Nem sikerült. Illetve, amennyire sikerült, az édeskevés a feladatához és a lehetőségeihez képest.
Az erősebb állat elkergeti a gyengébbet a falnivalója mellől. Eddig az ember is ezt tette. Néhány évvel ezelőtti adat szerint, amely szám nem változhatott, legfeljebb romlott a pandémia és az infláció alatt, negyvenezer gyerek éhezik Magyarországon. (Horgas Péter közlése a tanácskozáson.) A földön mintegy nyolcszázmillió ember él mélyszegénységben, az emberiség egytizede. Percenként tizenegy ember hal éhen a világon. (Oxfam.) Mennyi az óránként? Mennyi az egy nap, egy hónap, egy év alatt?
Az emberiségnek egyetlen igazi feladata volt, mint írtam: kilábalni az állatvilágból, azaz minden embernek biztosítani a létezéshez szükséges minimális feltételeket, a mindennapi kenyeret (lásd az imát!), a vizet meg a védelmet a természet csapásai ellen: az aklot és a meleget.
Volt rá lehetősége, hogy ezt a helyzetet létrehozza? Volt. A gazdagok mindig birtokoltak annyi felesleget, amiből ez a minimális ellátás biztosítható lett volna. (Pláne, ha nem elmeroggyant luxusra, piramisokra, stadionokra és fegyverkezésre stb. költik.)
Vajon naiv feltételezés, hogy rá lehetett, rá lehet-e venni a dúskáló embert, hogy megossza a vagyonát? Nem naiv. Az elmúlt kétszáz év alatt létrejöttek gondoskodó államok nyugaton, keleten, északon, délen. Nem személyekről, jótékony kezdeményezőkről beszélek, hanem nemzetekről, országokról. Igaz, ennek az emberi, emberibb viselkedésnek a kikényszerítéséhez, a katalizálásához gyakran kellettek, kellenek felkelések, forradalmak, évekig tartó véres polgárháborúk. De ezekre nem lenne szükség, ha bizonyos államvezetők és mohó sleppjük nem csak választást győzni és harácsolni, hanem államot vezetni is akarnának és tudnának.
A fenti jogos morgolódások ellenére, éppen az alapjövedelemmel is próbálkozó gondoskodó államok létezése miatt optimista vagyok. Nem tudom, hogy Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, Ungváry Krisztián és más világosan látó, és nálam sokkal több tudással bíró történészek osztják-e az optimizmusomat, de a szegényekről és a gazdagokról szóló jézusi igéktől mindmáig ugyan nagyon lassú, de mégis reménykeltő a fejlődés, biztató a változás a relatív egyenlőség jegyében. Úgy tetszik, az emberiség mégis vállalja a valódi feladatát, mielőtt a végső pusztulásba rohanna tébolyult államférfiak és -nők vezényletével.
A relatív egyenlőség eszméje számomra azt jelenti, hogy aki húzni tud és akar, mert jó helyre született, jó képességekkel, motivációkkal bír, jó oktatásban részesült stb., az kapja meg, az birtokolja átlagon felüli jutalmát – korrekt adóköteles jövedelmét. Ugyanakkor, aki rossz helyre született, rosszabb képességekkel bír, rossz nevelésben, oktatásban részesült stb., az is kapja meg a létminimumhoz szükséges támogatást, ami nem mindig pénzt jelent. Mert akivé lett, az legkevésbé sem az ő akarata szerint történt. Saját magának csekély hatalma volt saját kreatúrája, személyisége formálása felett. Mit is mond a Good Will Hunting című filmben a pszichológus (Robin Williams) a szorongó és agresszív matekzseni Willnek (Matt Damon)? Nem a te hibád! NEM A TE HIBÁD! (Mármint a bűnöd.)
Két út áll előttünk. Az egyik az emberi élet útja. A másik visszavezeti a túlélőket az állatvilágba.
(Közvetve erről beszéltek Droppa György tanácskozásán a neves előadók és a hozzászólók. Köszönöm nekik, hogy megírhattam, ami régóta foglalkoztat.)
Nógrádi Gábor
