Azahriah füstjétől szédül az erdő
Kerekerdő közepén tábortűz, esti fények, a szememet füst csípi, az agyam zsong-bong, és azt sem tudom eldönteni, hogy az éjszakában most vadállatok, vagy vademberek hangját hallom. Bagolyhuhogás és halálsikoly az erdő mélyén, rettegés, mágia, szeánsz és rítus; úristen, mit dobtak ezek az alakok a tűzre? Beszámoló egy abszurd utazás kínjairól és öröméről.
A Nulladik típusú találkozások című TV műsor ha létezne még, akkor talán őket kerestem volna fel, amikor tavasszal kétszer is megmagyarázhatatlan észlelésem volt. A TV műsor hiányában itt a Librarius portál hasábjain örökítettem meg a különös földöntúli eseményeket: 1) A megfejtésre váró Azahriah-galaxis. 2) Azahriah, az éjszakai látogató.
Új fejlemények történtek így most pár hónap után: újabb észlelés, újabb látogatás, de most már többen vannak!
Erdő, tűz, ijesztő banda, egy túsz, bódító füst és körtánc. No, de csak haladjunk szépen sorjában.
Az este: tábortűz a Dél-Amerikai erdő mélyén.
Villódzó telefon keltett az ágyamban az éjszaka közepén. Láttam, hogy YouTube értesítés jött. Félálomban elindítottam a videót, és egyszer csak azt éreztem, hogy befeszült a testem, és mintha egy kozmikus porszívó tekerné és szívná be hatalmas tüdejébe a lényemet, hogy aztán benntartsa, és jó ideig ne eressze ki. Így is lett! Az éjszaka közepén felszippantott a Azahriah-galaxis, elhagytam a földet, és valamifajta lebegő tudatként kerültem be a YouTube dimenzióba.
Azahriah hangját hallottam, de nem egyedül volt, többen voltak. Ritmikus énekük valamifajta mágikus szeánszot tükrözött, és bódítólag hatott. De kik ezek a figurák, és tulajdonképpen hol vagyok? Mi ez az erdő, ki gyújtott tüzet, és miért? Lidérces helyre kerültem, amiről bővebben be fogok számolni a lenti videó után, de addig ajánlom megtekintésre ezt a különös erdőt az olvasónak, csak hogy képbe kerüljön a személyeket és a hangulatot illetően.
Itt találtam magam tehát az éjszaka közepén ezekkel az alakokkal, ebben az abszurd társaságban. Érzésem szerint egy Dél-Amerikai erdőbe kerültem. Ahogy hallgattam zenéjüket, közben a szememet a tábortűz füstje marta. Könnyeztem, köhögtem, rettegtem, az agyam zsibongott. Lassan vettem csak fel a ritmust, bódultan bólogatni kezdtem, és egy-egy szót már sikerült is elkapnom a zenéjükből.
” végtelen dombok / villognak a szikrák / nincsenek gondok / lepasszolom a mannát / táncoló lombok / csak hallgatom a hangját „
Nem tudom mit tettek a tűzre – talán a lepasszolt mannát – de furán izzik, füstje táncol, kábít, ködösít, de azért valamelyest érzékeltem a tájat is magam körül. Dombok, szikrák, lombok, susogás, huhogás, sikolyok, rejtélyes és ütemes dobolás, amikor egyszercsak egy sátrat vélek felfedezni hátul a sötétben. Az a gyanúm, hogy fogva tartanak ott valakit!
Ebben az abszurd utazásban nem lehet ott más, csakis a kontinens kulturális törzsfőnöke, a legnagyobb mágus: maga Márquez mester. Ez a banda száz év magányra ítélte őt az erdő mélyén ott abban a sátorban. Dél-Amerika nem gyerekjáték, veszélyes brigádok és rejtélyes alakok találkozóhelye. Miközben ritmikusan ringatóztam a füst fölött, arra gondoltam, mi van akkor, ha Márquez mester nem is fogságban van a sátorban, hanem alkotói elvonuláson, és ez az öt alak tulajdonképpen az ő elméjének a teremtménye?!
Egyenletesen lobogott tovább a tűz, újabb és újabb adag manna füstje szállt fel, könnyes szemek, fülig érő mosoly, ritmikusan dobogó lábak, és ütemes énekek lépdeltek tovább az erdei éjszakában:
” Egyszer túllépek majd talán az álmokon / de amíg nem muszáj addig álmodom / és ameddig lehet addig megcáfolom / hogyha majd nem leszek eltűnik a lábnyomom „
Itt már azt sem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom; mintha körtáncot jártunk volna ezekkel az ijesztő alakokkal, de mégis, valahogy minden egyre békésebb és vidámabb lett. Meggyőztek, hogy jó helyen vagyok, ez nem egy félelmetes erdő, és hogy Márquez mestert most nem láthatom, mert valóban alkot, de nézzek csak körbe bátran, mert olyan ez az erdő, mintha ő írta volna. Igen, körbe-körbe táncoltunk a sötét esti erdőben a fák között. Becsatlakoztam én is az énekbe, és mintha szeánszként szállt volna dalunk az ég felé. A fák lombjai ringatóztak, és talán még a csillagok is mosolyogtak. Az erdei állatok is lassan bekapcsolódtak. Vadkutyák, farkasok, majmok, baglyok, és mintha a távolból hatalmas elefántléptek dübörgése közeledett volna. Rengett a föld a talpunk alatt, hatalmasat dübögött. Itt ebben az erdőben ma minden megtörténhet. Tábortűz, különös füst, mágikus körtánc, dalok, esti lények és fények, nem evilági érzések. És a titokzatos sátor.
A tánc, a füst, és az egész rimikus zsongás teljesen kifárasztott, majd leheveredtem a tűz mellé és azonnal elnyomott az álom.
A reggel: beszédes hamu.
Mire felvirradt a nap, mindannyian eltűntek. Magamra maradtam, csak a hamu alól pislákoló halvány kis füstöcske jelezte a tegnapi este emlékét. Különös volt. A körtáncot még éreztem a lábamban, a zene ritmusát a fejemben, szétnéztem, de nem láttam senkit. Csak a sátor állt ott. Vajon bent van még Márquez mester? Talán még most is ír? Nem tudtam, tanácstalan voltam és fáradt.
A tűz hamujában azonban különös módon, de valamifajta írás jelent meg előttem. Egy láthatatlan mutatóujj lassan formálta a világosszürke hamuban a betűket. Lassan haladt a láthatatlan kéz, megfontoltan, én pedig ugyanilyen lassan kötöttem össze magamban a betűket a betűkkel, a szavakat a szavakkal, a mondatokat pedig a mondatokkal. A láthatatlan kéz mutatóujja azt írta, hogy Aureliano Babilonia mihelyt végez a pergamenek megfejtésével, a környék teljesen szétszóródik majd a szélben, és még az emberek emlékezetéből is ki fog hullani. És mindaz, ami a pergamenekben írva van, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adataik még egy esély ezen a világon.
Nem volt több betű.
A láthatatlan kéz eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Magamra maradtam és nem mozdultam.
A hamura tekintettem, majd a sátorra.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
