Firenze „feszt nyitva”
Első rész – 38 fotóval
Azt hiszem a második nap reggelén történt, amikor a Santo Spirito utcából rögtön az Arno folyót átívelő Santo Trinita hídra léptem, és szembe találkoztam egy ifjú hölggyel, akinek a nyakában 2 darab vadonatúj Milc fényképezőgép lógott pazar optikákkal felszerelve, szóval ekkor jutott eszembe először, hogy vajon mi lesz majd az én képeimmel, a még meg sem született expozíciókkal, hogy mi lesz a sorsuk egyáltalán. (Állítólag Ansel Adams, a világ legjobb fotográfusa mondta egyszer, hogy ha egy évben sikerül 12 jó képet készítened, akkor fotós szempontból remek időszakot tudhatsz magadénak. Mindezt úgy, hogy Adams egész felnőtt életében fényképezett, hiszen ez volt a munkája. Nekem Firenzére nyolc nap jutott, és abszolút kiváltságosnak éreztem magam.) Mert egyébként fényképezni jó, sőt nekem a legjobb dolgok egyike. A megfigyelő státusztól ugyanis más állapotba kerül az elkövető. Kilépés ez önmagunkból, ha úgy tetszik. Vadászat, ami többnyire ártalmatlan.
2022 októberének utolsó hetében a langy meleg őszben turisták hadai özönlötték el Firenzét, pont úgy, mint előtte és utána az év minden egyes napján, rótták a nevezetes sikátorokat, templomokat, múzeumokat.
Persze szavam sem lehet, én is egy voltam közülük. Igyekeztem minél korábban kimenni a városba, mielőtt fölébrednének a többiek, és az utcákon még csak a firenzeiek járnak munkába sietve, dolgukat intézve. Az ő arcukból sokkal többet ki lehetett olvasni, mert egy dolog a fényképezés és más dolog az emberi tényező, amiből, mint tudjuk, a legtöbb ismeretünket szerezzük.
Például az olasz nők arca sokkal többet elárul a világukról, mint a férfiaké. A férfiakéban, tisztelet a kivételnek jóval több az alakoskodás. Elég nagy futballrajongó vagyok, de az olasz csapatokat nem követem, pont emiatt.
Amikor nyolc nap elteltével haza érkeztünk, kíváncsiságból rákerestem néhány olasz női mérkőzésre a videómegosztókon. Nyomát sem találtam a férfiak által nagyjából hárompercenként kötelezően előadott „nagyhalál” jeleneteknek.
Toscanában az olasz nők arca kemény volt és szomorúságról árulkodott. Az ő társadalmukban, ha beüt a válság, a nők terhei növekednek inkább, miközben a családot is nekik kell egyben tartaniuk. Meglepő és egyben jelképes számomra, hogy a restaurátor munkákat is ők végezték szerte Firenzében. Nyilván elsődlegesen prózai oka van ennek, ez a tevékenység az alacsonyabban fizetettek közé tartozhat, de mégis, számomra üzenet értékű: még a múlt megőrzése is rájuk hárul.
Elég sok hajléktalan embert láttam a templomok körül, de mintha nem lettek volna annyira reményvesztettek, mint az itthoniak. Esténként az erre a célra rendszeresített kartonlapokat osztottak ki számukra, hogy ne a kihűlt köveken keljen aludniuk. Akadtak köztük nők is, nekik takaró járt. Csendesek voltak, leginkább csak egymással beszélgettek.
Az Arno egy sekély vizű folyó, hajózásra alkalmatlan, gázlókkal szabályozzák, viszont remekül lehet rajta evezni. A reggeli fényekben pazar látványt nyújtanak a csónakok, ajándék ez minden arra járó fotós számára.
Az egyik este a Piazzale Michelangiolo tövében található kerthelyiségben vacsoráztunk, kicsit csípősre sikeredett a tészta, de hősiesen megettük mindet. Egy gitáros-énekes meglehetősen egyedi stílusban játszotta az elmúlt ötven év slágereit, volt köztük olyan, amire rá sem ismertünk. Gratuláltunk neki, mire mesélni kezdte az életét, utcazenészként bejárta Európát, egy világzenei formációval még a budapesti A38-as hajóra is eljutott. Kérte, hogy mutassak neki fotókat. Szeretnél egy kiállítást Firenzében, kérdezte végül. Hát, ki nem, válaszoltam mosolyogva. Ennyiben maradtunk. A sötét folyó partján sétáltunk a szállásunk felé, valami mozgást érzékeltem a vízen, rögtön lekattintottam. Otthon derült ki, csak egy magányos evezős lapátolt. A kép kissé életlen, valójában el kéne dobnom, mégis az egyik kedvencem lett. (A második részben teszem majd közzé.)
A harmadik emeleti lakásunkból egyébként nem lehetett lelátni az utcára. Ez egészen addig úgy volt, amíg egy szék segítségével föl nem másztam az ablakpárkányra és ott lábujjhegyre ágaskodva ki nem nyitottam egy kisablakot, amiből immár félig-meddig kilógva megláthattam az utca másik oldalát. Később e technikát tovább fejlesztve, – mi mindenre jók a vastag, keményfedelű könyvek – már le tudtam fényképezni az ablakunk alatti járdarészt is, az itt látható képek közül hat felvétel így készült.
– Most ugyanazon a téren állunk és ugyanazon köveken, ahol az inkvizíció idején a városi hivatal által alkalmazott hivatásos fojtogató végzett az eretnekséggel megvádolt emberekkel. Tette mindezt vasárnap délelőttönként a város polgárainak szeme láttára, – mesélte némi elégedettséggel az idegenvezetőnk – de ezt természetesen egyetlen útikalauzban sem olvashatják.
Persze Firenze jelentősége messze túl mutat ezen. A várost vezető polgárság és a művészek egymásra találása a reneszánsz bölcsőjeként aposztrofált együttállásban, annak különleges tartományában példa nélküli produkciókat és életformát hozott létre. Hatása a művészetben megkérdőjelezhetetlen és természetesen megkerülhetetlen. Viszont a társadalmi változásokban már sokkal bonyolultabb és jóval összetettebb képet mutat az azóta eltelt idő.
Innen folytatjuk a második részben.
kép és szöveg:
Kovács Bodor Sándor
