Kukorelly Endre József Attila-díjas író az Indexnek nyilatkozva arról beszélt, hogy az állami kitüntetésekkel a szakmai teljesítmény helyett a politikai hűséget díjazzák, és egy személyben Mezey Katalin dönt az irodalmi díjakról. Ezt követően a Magyar Írószövetség felszólított Kukorellyt, hogy kérjen bocsánatot Mezey Katalintól. Ebben a helyzetben adott ki közleményt a Szépírók Társasága a Facebookon.
Most Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztéta is elmondta a véleményét az ügyről a Facebookon:
Azt hiszem, Kukorelly Endrét – teljes joggal – az a pimaszság bőszítette fel, hogy idén Orbán János Dénest tüntették ki Kossuth-díjjal, aki előtt százötven magyar írót és költőt tudnék fölsorolni, aki irodalmi teljesítményéért inkább megérdemelné. Evidensen politikai produkciójáért kapta az irodalmi díjat, s nem is hiszem, hogy Mezey Katalin fejéből pattant volna ki az ő neve; a gesztus ellenzék- és irodalomértő-pukkasztó, s lám, az olyan reménytelen hídszerepet betölteni vágyó becsületes embert pukkasztó arroganciája, mint amilyen Kukorelly, más köröket, más éceszgébereket sejtet, vagy akár magát a legfőbb instanciát.
Az azonban teljesen életszerűtlen, amit Mezey mond, hogy a Kossuth-díj Bizottságban, ahol mindenki a maga diszciplínájáért lobbizik, idő és tájékozottság volna az irodalmi Kossuth-díj megvitatására, s ne ő lenne az egyedüli felelős. „Föntről” súgnak neki, vagy ha nincs ilyen sugalom, akkor maga találja ki a jelöltet.
A nagy viharról a Rákosi-korszak Kossuth-díjaival kapcsolatban pedig ennyit: Balázs Béla, Benjámin László, Devecseri Gábor, Gábor Andor, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Sarkadi Imre, Schöpflin Aladár, Szabó Pál, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Veres Péter, Zelk Zoltán. Teljesen érdemtelen – a Sztálin-díj okából kényszerhelyzetbe kerülve – talán csak egy volt a nyolc év (1949-1956) alatt: a joggal elfelejtett Nagy Sándor. Sok volt közöttük a hívő és az opportunista, de irodalmi érdemük volt majd mindnek, még a nem említetteknek is.
Volt, akit meg akartak nyerni, le akartak kenyerezni, magukhoz akartak hajlítani: nagy írók. Németh László, Szabó Lőrinc nem kapott; ők majd a konszolidáció jegyében ’57-ben nyerik el ezt a tisztességet. Az intranzigenseknek a 80-as évekig kellett várni, a legintranzigensebbeknek (Mészöly Miklós), és a demokratikus ellenzék két költőjének, Petrinek és Eörsinek, valamint a fiatalabb nemzedék nagyjainak a rendszerváltásig.
A Rákosi-korszak fantasztikus névsora persze senkinek sem adhatja azt az ötletet, hogy a két korszakot össze lehet hasonlítani. Kukorellynek sem volt ilyen gondolata az esze ágában. Az egyik véres diktatúra volt, a másik lealjasító, gyalázatos autokrácia, Európa magányos szégyene – van.
Erről a felfújt ostobaságról szót se többet. Mezey Katalinnak pedig jövőre biztos eszébe fog jutni teszem azt Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Nádasdy Ádám vagy Márton László neve. Az utóbbi kettőről még az is elmondható jelentős költészetük és prózájuk mellett, hogy a fordítás a leghazafiasabb műfaj.
