Treat Williams (1951 – 2023); George Berger (1945 -1968); Hair (1979)
(Original soundtrack 1.) Amikor 1980. január 17-én a Hair első vetítése után sokadmagammal kiléptem a salgótarjáni November 7 filmszínházból, egy szőke, hosszúhajú srác MK 25-ös kazettásmagnóján már max hangerőn hallgatta a moziban rögzített felvételt. Jóval később ezt a jelenetet elmeséltem egy szekszárdi barátomnak, ő mosolyogva kontrázott, ugyanez megtörtént náluk is.
(Original soundtrack 2.) 1980. februárjában, egy kétszobás házibuliban még mindig a filmről beszélgettünk, hogy milyen pazar lett a dalok új hangszerelése, és milyen kár, hogy Magyarországon soha nem lesz elérhető lemezen. Ekkor csöngettek az ajtón, belépett a bátyám, aki éppen Svédországból érkezett haza, hóna alatt a Hair vadonatúj albumával.
A nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen szerveztünk baráti találkozókat, főként a Mátrában. Egy ilyen alkalommal meghívtunk egy bostoni egyetemista párt, akik akkor Magyarországon tanítottak. A buli tetőpontján előkerült a Hair kazettája is, és az I Got Life című számra a terem közepén álló asztalon kezdték el ropni az elszántabbak. (De olyan is volt, hogy mindenki, felváltva…) – Ez valami musical lehet, ugye? – lépett hozzám a bostoni srác – Még soha nem hallottam…
(Treat Williams) Sokunk számára ő jelentette és jelenti a mai napig a Hairt. Akik a hatvanas években voltak fiatalok, főként Kelet-Európában, feltétel nélkül tudtak azonosulni vele. Akárhonnan nézzük, elsöprő alakítást nyújtott ebben a filmben. A rendező, Miloš Forman ragaszkodott az énekelni és táncolni tudó színészekhez, hosszú szereplőválogatás végén lett a befutó Treat Williams, aki 28 évesen egycsapásra világhírűvé vált.
Jobbra a rendező, Milos Forman
(Filmekről) Amerikában egyébként nem szerették a Hairt, ezt maga Forman mesélte el az önéletrajzában. Csak az európai és az ázsiai bevételek hozták ki null szaldóra a költségvetést. (Azóta ez annyiban változott, hogy mára a jogdíjaknak köszönhetően a 11 millió dolláros költségvetésű film több, mint 15 milliót hozott.) Az amerikai kiadású „1000 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című kötetben nem is szerepel, éppúgy, mint a rendező első amerikai filmje, az Elszakadás (Taking Off – 1971). (Cserében viszont ott van az összes ötvenes évekbeli hollywoodi musical kiemelt helyen.) Nyilván a témája miatt van ez az elutasítottság, és ebben rokon az 1971-ben bemutatott Easy Riderrel és még jó néhány kultuszfilmmel. Egyébként a szintén 1979-ben készült alkotások közül a Kramer kontra Kramer (Kramer vs. Kramer) tarolt az Oscar gálán, míg az Apokalipszis most (Apocalypse Now) és a Mindhalálig zene (All That Jazz) című filmek csak a jelölésig jutottak. Igaz, egy évvel korábban a legdrámaibb vietnámi háborús film, a Szarvasvadász (The Deer Hunter) kapta a legjobb film díját, plusz még másik hármat is begyűjtött. Viszont az említett filmekben nem szerepelnek hippik. Williams a Hairt követően játszott néhány jobb filmben és sok-sok közepesben, nekem innen úgy tűnik, mintha nem ismerték volna föl a valódi képességeit. (Rosszabbra nem merek gondolni.) És itt kell megemlítenem John Savage-t, aki a Szarvasvadászban egy tragikus sorsú katonát alakít, a Hairben pedig a főszereplő Claude Bukowskit.
(A filmről) Az első 23 perc egészen elsöprő. Egy valódi parkban táncolni és énekelni, többnyire természetes fényviszonyok mellett és mindezt filmre venni, hogy aztán ez majd hasson is a nézőkre, nagyon komoly kihívás. A naturalitást négy dolog ellensúlyozza: a természetes mozgásra épülő koreográfia, az intenzív színészi játék, a finoman adagolt humor, de mindenek előtt a zene. Azt gondolom, a legjobb részek a Central Parkban készültek, ezeket bármikor újra tudom nézni. Talán a templomos látomás sikerült a legkevésbé, bár nagyon sokat dolgoztak rajta az alkotók. Amikor először láttam a filmet, és még nem ismertem a pontos befejezést, de Berger hajvágásánál éreztem, hogy itt mindennek vége. A személycsere elsőre nagyon erősen ütött, és ma, végig nézve is drámai hatású. Az egész film ritmusa precíz, a zenei és a prózai részek pontosan illeszkednek, meg van bennük a kellő lendület és alázat.
Apropó, Central Park. Szintén a rendező meséli a visszaemlékezésében, hogy a film utolsó jelenetét, ami egy hatalmas hippitalálkozót rögzített, a producerek 1977. december 6-ra ütemezték be. „- Nyári jelenetet vegyünk föl decemberben? – kérdeztem vissza, de biztosítottak róla, hogy New Yorkban olyankor még elég meleg van egy ilyen forgatáshoz. Amikor a felvétel reggelén kinéztem a Central Parkra nyíló ablakomon, egybefüggő hótakarót láttam. Téli öltözetben lesétáltam a helyszínre, ahol a gyártásvezető egy szál ingben, de a hidegtől ellilult szájjal fogadott. – Semmi gond, Milos! – mondta vidámságot erőltetve magára. Rögtön hozzák a repülőgép motorokat, azok secperc alatt lefújják az egész hótakarót! Végig néztem a rozsdás hordók körül melegedő statisztákon, ahogy elgémberedett kezeiket a tűz fölé tartották. – Látod, mi jön ki a számon? – kérdeztem tőle. – Pára! Hogyan fog ez kinézni egy nyárinak beállított felvételen, ha a táncosok szájából ömlik a pára? – Erre is van megoldás! – válaszolta a gyártásvezető. Jégkockát fognak szopogatni és közvetlenül a felvétel előtt kiköpik. Így 7 másodpercig nem látunk majd egy deka párát sem. Nem volt még mobiltelefon, így elsétáltam a legközelebbi telefonfülkéig és fölhívtam a hollywoodi nagyfőnököt. Nem volt boldog attól, amit hallott, de belátta, hogy le kell fújni az aznapi forgatást, nem tehetjük nevetségessé a filmet. Végül a következő év májusában készült el a záró jelenet, több mint ötezer statisztával, akik belebújtak egykori farmerjeikbe, felvették régi gyöngysoraikat és fejpántjaikat. Néhányan még háborúellenes transzparenseket is hoztak, amelyeket annak idején eltettek emlékbe. (…) Így olyan volt ez a nap, mint egy időutazás nyolc-kilenc évvel korábbra, amikor Amerika fiatal volt és fenséges.”*
(Zene és film) A Hair című musicalt 1967-ben mutatták be a Broadway-n. Zenéjét Galt MacDermot szerezte, szövegkönyvét és dalszövegét Gerome Ragni és James Rado írta. A produkciót lemezen is megjelent, egyszer meghallgattam, de többé nem kerestem. Hallgathatóvá a filmhez készített változat tette számomra, a hetvenes évek végén oly divatos funkys, fekete sound. A darab tartalmáról nagyon keveset tudtam, vagy inkább semmit. Viszont az 1971-ben kiadott és 1973-ban megfilmesített Jézus Krisztus szupersztárról (Jesus Christ Superstar) annál többet. 1974-ben valaki hozott nekem Lengyelországból egy duplaalbumot a film zenéjével. Ezt a felvételt aztán az elkövetkezendő években több százszor meghallgattam. A filmet végül tíz évvel az eredeti bemutató után 1983-ban Magyarországon is vetíteni kezdték a mozikban. (rendező: Norman Jewison) Szereplői olyan amerikai színészek, akik egyértelműen a hippikre jellemző öltözékben, hosszú hajjal érkeznek az izraeli sivatagba, hogy az eredeti helyszínen eljátsszák Tim Rice és Andrew Lloyd Webber rockoperáját. A film befejező jelenetében valamennyien buszra szállnak, és elhagyják a helyszínt, kivéve a Jézust alakító színészt.
Mindkét film a veszteségről szól, egy illúzió elvesztéséről. Hogy naiv lenne ez az illúzió? Abszolút. Már csak az a kérdés, mit ajánlanak helyette?
(Treat Williams in a 1981 publicity photograph CREDIT: Universal/Film Favorites/Getty Images)
(Végül) Meghalt Treat Williams, akinek a szelíd mosolya nagyon emlékeztetett a fiatalabb bátyáméra, és aki sokáig a legfontosabb ember volt az életemben. Williams/Berger a motorizáció vétlen áldozata lett, és mi most itt maradtunk egyedül. Bátyáink már nem élnek, nekünk pedig muszáj lesz kitalálni magunkat a hátra lévő éveinkre, mert az örökös múltba nézés a legveszélyesebb tevékenységek egyike. A Hair az a film, amiből erőt meríthetünk.
Kovács Bodor Sándor (1955)
* Miloš Forman: Fordulatok – Emlékirataim (KALLIGRAM Pozsony, 2008)
