Tetőablak
41 éves vagyok, 6 éve itthonról dolgozom. Tapasztalataimat a külvilágról, és élményeim jelentős részét a televízión és az interneten keresztül szerzem. A forrásaim egyik része fikció – filmek, sorozatok -, másik része közelít a valósághoz – híradók, dokumentumfilmek -, persze csak közelít, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezek születésénél is szempontok, érdekek és kényszerek bábáskodnak.
Szociális életemet az erre kialakított platformokon élem. Ritkán mozdulok ki itthonról, nem vállalkozom hosszabb utakra, de naponta kiviszem a szemetet, és rendszeresen elugrom a sarki ABC-be, ahol beszélgetek Kati nénivel, az elárusítónővel. Szeretem, hogy minden nap ő áll ott. Meg akartam kérdezni tőle, miért dolgozik minden egyes nap, még hétvégén is, de attól tartok, ha megkérdezem, szabadságra megy.
A ruhák vásárlását mindig személyesen intézem, mert ruhákat kockázatos internetről rendelni. Habár az életmódom miatt igazán nem mondhatom, hogy sok ruhára lenne szükségem. Havonta egyszer elmegyek a fodrászhoz, mindig Lacihoz, Laci – most nem jut eszembe a vezetékneve – megmasszírozza a fejbőrömet.
A házasságom néhány évvel ezelőtt tönkrement. Volt feleségem már egy másik országban és egy másik családban él. Barátaim szép számmal vannak, az interneten állandó kapcsolatban vagyunk, skype-on sörözni is szoktunk.
Bevallom, néha hiányoznak a valódi, fizikai impulzusok. Olyanok, mint az érintés, ölelés, a talpam egyenetlen felülethez préselődése köveken, a szél lökdösődése a vízparton, vagy a víz folyékony bársonya úszáskor. De ezek nélkül is zavartalanul lehet élni. Azt hiszem, egy profi masszőrre lenne szükségem. Olyan összecsukható masszázs-ággyal.
Tegnap egy munkatársam tartalmas délutánt kívánt. Így búcsúzott el tőlem. Megköszöntem.
Nemrég egy új étterem nyílt, állítólag pazar kilátással, sok ismerősöm sietett asztalt foglalni, hogy szelfit és kajafotót posztolhasson még az elsők között. Én nem megyek, biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan, mint a többi. Étterem.
Egy nagy visszhangot keltő appot dobott a piacra az egyik tech-óriás. A telefonra telepítve állítólag megmondja bármiről, hogy micsoda. Végül nem marad semmi ismeretlen dolog előttem. Egyrészt szeretem, mert leegyszerűsíti a kérdésfeltevést, másrészt adja magát a kérdés: mi van, ha téved, képes leszek-e reagálni?
Nézegettem a feleségem frissen feltöltött fényképeit. Az új férje és ő leginkább utazgatással töltik az időt. Igazuk van. Az utazás élményeket nyújt. Az élmények megfizethetetlenek. Azaz megfizethetők. Még most is nagyon szeretem őt, az ilyesmi nem múlik el a hivatalos papírok kitöltésével, de nem ez az oka annak, hogy már nem ismerkedem. Próbáltam, de többé nem tudok úgy beszélgetni egy idegennel. Az az érzésem, mindent hallottam, amit csak hallani lehet.
Szerencsétlen fráter – mondta a válás után rólam a bátyám, pedig a szerencse tényleg nem hiányzik az életemből, mondjuk nem is úgy értette. A bátyám mindig kellő szigorral figyel engem, hogy jelezhesse, ha hibázom. De általában téved: a maximumot hozom ki magamból, és az nem kevés.
Szeretem a feleségem, de a házasság terhemre volt. A mindennapi kényszer. Őszinte leszek: sokkal jobb egyedül. Rámsüthetik, hogy a könnyű utat választottam. Ám ez az érvelés, lássuk be, céltalan.
Ötödik osztályban a matematika-tanárnőnk – már nem emlékszem milyen okból – elsírta magát a katedránál. A könnyei szinte obszcén lelepleződésként folytak végig az arcán az álláig, ahol remegő kézfejével letörölgette őket. A szüleimen kívül életemben először csodáltam valakit.
Kihúzták a lottószámokat. Minden húzást nyomon követek, egy táblázatba bevezetem a nyerőszámokat, és összevetem az addigiakkal. Egyelőre semmiféle törvényszerűséget nem fedeztem fel a rendszerben. Pedig tudom, ha van, meg fogom találni.
Múlt héten elmentem pizsamát vásárolni. Pizsamákra, főleg pizsamanadrágokra szükségem van. Azt vásároltam meg, amelyik olyan jól állt a próbababán a kirakatban, de amikor itthon felpróbáltam, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem hasonlítok a próbababára. Teljesen más az alkatunk.
A magányom teret biztosít nekem. Teret a gondolkodásra, az érzésekre, a fikcióra. Ez az én szabadságom.
Lehet el kellene járnom úszni.
Ezt még senkinek nem mondtam el, de tavaly vágattam egy tetőablakot az ágyam fölé. Azóta sokszor csak fekszem az ágyon hanyatt, és figyelem a történéseket: a szórakozottan vonuló, csipkefinom felhőtakarót, a felhők szélén kibicsakló fény széttartó, csíkos glóriáit, a csillagok szabályos alvajárását, a kényszerűen fogyó és hízó hold foltos ábrázatát, vagy az újra és újra az égre kapaszkodó, optimista napkorongot.
Repkő Ágnes
